Családom és egyéb állatfajták, kontra karácsony

Nem, nem tervezem, hogy a karácsony előtti hajszára egy szót is pazaroljak, inkább átugrom ezt az amúgy is agyoncsépelt témát, és rögtön rátérek a lényegre: milyen is a karácsony egy nagy családban.

Először is, tisztázzuk, mi a nagy család: apuka, anyuka, sok gyerekkel (sok= 3+n, ahol n >1), plusz az unokák. Nálunk mindenből akad bőven, s én, mint az egyik középső rendelkezem némi plusszal a többiekhez képest. Rálátok a kisebbek és a nagyobbak életére is, és mivel épp(cirka 4 éve) nincs senkim, még időm is jut arra, hogy megfigyeljem őket. Ami karácsonykor különösen mókás tud lenni.

Először is, mindig minden már karácsony előtt pár nappal elkezdődik. Én ugyan a halogatás nagymestere vagyok, az ünnepek esetében azonban mindig mindent előre elintézek, mert nem bírom a tömeget. És tényleg a tömegiszony miatt intézek mindent előbb, nem a rohanásért, ugyanis én egy hónappal karácsony előtt is éppen úgy képes vagyok rohangálni, mintha december 24-én reggelre hagynám az egészet.

Elsőként megfigyelem, ahogy a többiek lázasan készülődnek, míg nekem már csak egy dolgom van: rendet rakni a szobámban, és takarítani, hogyha netán betévedne egy eltévelyedett rokon az ünnepek alatt, ne a koszos ruhák és szaloncukor-papírok tömkelegén kelljen átverekednie magát az illetőnek, mikor az ősök benyitnak hozzám: "Na, ez itt a mi kis dokikánk kuckója, itt tölti élete java részét a könyvei között stb. ".

Szépen lassan mindenki kezd megőrülni, és akkor jön a csúcs: díszítsük fel a fát, 23-án este. Ehhez több mókás dolog is kapcsolódik. Alapjába véve öten díszítünk fát: apu, a bátyám , a két húgom, és én, bár inkább mondanám, hogy 4-en, mert én a szaloncukrok cérnájának kötözgetésével olyan sokáig elmolyolok, hogy mire elkészülök vele, addigra jóformán kész a fa.

Első lépésként felkerül a szoci korszakból örökölt izzósor, amiből minden évben kiég 3-4, és fél órába telik, mire kiderítjük, melyik is égett ki, közben apu anyázik, hogy megint nem vettünk pót-izzót, és a szabóbolt már bezárt (bár a Jóisten se tudja, ők minek árulnak izzót...).

A másik vicces dolog, hogy az egyik húgom, bár már férjhez ment, késett a faállításról és meg kellett várni, ugyanis ha ezt nem tesszük, akkor bizony megsértődik. Bátyám, mire ez a hugim megérkezett, ráunt a fadíszítésre, és csak a szokásos módon "segített", azaz feldobálta a szaloncukrokat a fára, és emelte a karácsonyi hangulatot a "karácsony a szeretet ünnepe" jelmondat hangoztatásával. Mikor kész a fa, egy kicsit még elnézegetjük, utána elkészül a gigantikus méretű gyümölcssaláta, amivel látszólag egy hadsereget is jól lehetne lakatni, de végül másnapra kiderül, hogy négy ember is bőven elég ahhoz, hogy 24 óra leforgása alatt elfogyjon.

Ilyenkor általában még jó a hangulat, senki se tépi a másik haját, mindenki boldog várakozásban tölti el a 24-e estéig hátralevő időt.

Bekövetkezik végre a várva várt nap, délelőtt elvagyunk főzéssel-takarítással, aztán lassan befut mindenki, kora délutáni ebéd, egy rövid pihenő, és utána, mikor a két unoka elaludt, mindenki vadul csomagolni kezd (én persze már ezen is rég túl vagyok), mindenki a másiktól kér kölcsön csomagolóanyagot, díszzacskót, szalagot...Röpke másfél óra múlva minden kész van (ilyenkorra már mindenki totál kész van), és túl az ebéden, meg egy kínos éneklésen, mivel senki sem tudja sem a dallamot, sem pedig a szöveget, elkezdjük átadni az ajándékokat. Ez a legérdekesebb része, ugyanis nem egyszerre esik neki mindenki a gondosan elkészített csomagolásnak, hanem egyesével, sorba megvárva mindenkit.
Mindenki örül a kis csomagjának, a fotelok mögött és a zongora alatt már halomban áll a széttépett csomagolópapír és kötözőszalag, nővérem már síkideg, az egyik gyerek reggel lefejeli a radiátort, így délután irány a kórház, ahonnan visszajövet a hálós sapkából már csak kipa marad, de a gyerkőc azt is letépi, mert "nem akarom". A másik gyerek sem rest, ő az ínyét szakítja fel, dől a vér a szájából, nővérem már vizionálja a következő foghíjas gyereket...(hajaj, leszek még én is anyuka... :) ). A csapat egyik fele a TV előtt ülve emészti a vacsorát, nővérem meg a korábban történteket, anyám és én elvonulunk olvasni, mint általában ilyenkor. Többnyire társasjáték-itinert szoktam ilyenkor böngészni, de ez idén elmaradt, így maradtunk egy egyszerű Catan-telepesei partinál.

A másnapot minden itthon maradó hédereléssel tölti, a többiek meg vonulnak át a többi rokonhoz, ahol megtömik őket minden jóval (és rosszal, mert azért valljuk be, létezik száraz bejgli és avas diós süti, nem is beszélve a pudingos süteményről, amiben a krém olyan, akár a cipőpaszta...), majd felváltva ugyan, de szinte mindenki újra megfordul a házban, szomorúan konstatálva, hogy nincs már mézes krémes, és a gyümölcssalátának is lába kélt...Szerencsére idén elég szűk a felhozatal a szaloncukorból, s így kisebb a kísértés, hogy karamellás szaloncukorral oldjam a további napok feszültségét. Mert feszkó' az mindig van, mikor a család már több napja össze van zárva.

Nővéremék messze kerülik a házat, mert a két cuki gyerkőccel elég rendesen be vannak táblázva. Bátyám dolgozik, rögeszmés barátnője meg két szelet süti között megszállottan dolgozik a kilók ellen a fitnesz-teremben. Húgomék, mint friss házasok egész szelíden sodródnak az árral, rokontól rokonig, majd hányáshoz közeli állapotba jutva jutnak haza, ahol anyukám tanácsaival és szupernormális ebédjével felvértezve indulnak, hogy meghódítsák a bejglihadjárat következő állomását.

Öcsémék, akik életük java részét a plázákban és facebookon élik, hát igen, köztük is nő a feszkó'. Számtalan, ritka ostoba féltékenységi jelenet után meglepő fordulat, mikor hihetetlen egyetértésben szembeszállnak bátyámékkal, és akkor aztán izzik a levegő a két pár között. Ez talán a karácsony legundorítóbb része.

Kishúgom, bár 19 éves, gyakorlatilag most kamaszodik, pillanatok alatt felfortyan, és kiabál. Szerintem egy baja van, hogy boldog párocskák száma a lakásban elért egy kritikus szintet, amit ő szingliként már nem bír elviselni. Én is lehetnék morcos, de én csak közönyösen tudomásul veszem a folytonos cuppogást, és selypegést, így aztán részben szomorúan, részben nevetve nézem őket, mikor pár nap összezártság után összeugranak. Nem vagyok kárörvendő, de akkor is érdekes.

Visszatérve bátyám rögeszmés párjára, anyukám kicsit kiakad rá, pár nap után általában már neki is elég lesz mindenből, hiába is töltötte a napjait eddig olvasással. A leányzó megjelenik egy tál sütivel, amit vadidegenek sütöttek, és csak azért hozta, hogy megszűnjön a kísértés, és ne kellejen egy újabb délelőttöt a fitnesz-teremben tölteni. Anyu, aki miután végighallgatta, hogy milyen finom ilyen meg olyan sütit sütött, megkóstolta volna azokat, de helyette csak az idegenektől származó süti volt ott, amit, a szavaiból legalábbis úgy vettem ki, legszívesebben a hölgyike fejére borított volna. Persze aztán nem tette, de ez már lényegtelen.

Végül még a mai nap csúcsa, ami egyben a karácsony legnyomasztóbb eseménye: meglátogatjuk a nagymamámat. Alapvetően nagyon szeretem a nagyimat, és szeretek hozzá menni, de egyedül. Ilyenkor benn ülünk nála vagy 8-an, mindenki egymással beszélget, senki sem szól mamához, aki a sarokban üldögél, és csendben figyel mindenkit. Nem hiszem, hogy különösebben élvezné. Én meg aztán pláne nem, most meg aztán különösen rossz volt, hogy késve érkeztünk, és alig voltunk ott. Azt hiszem, meglátogatom még egyszer   , még ebben az évben, mert felháborítóan rövid ideig voltam ott.
Summa summarum, végeredményben jó dolog a karácsony, csak tartana rövidebb ideig, és lenne kicsit őszintébb.

Szokásos, már le sem írom...

Itt a négy napos hétvége, amit én ÁOTK-s őszi szünetnek szoktam hívni. Persze ilyenkor mindenki furcsán néz rám, hogy ötödéves létemre már igazán megjegyezhettem volna, hogy nálunk nincs őszi szünet, de azért én magamban mindig így hívom. Mint ilyentájt megszokott, most is Pécselyre megyünk, bár a szünet rövidsége miatt csak 2 napra. Már most eszembe jutott, hogy reggel kötök egy fogadást a húgommal, hogy apu mikor mondja ki azt a mondatot, amitől minden leutazás előtt gyomorgörcsöt kapok: "Annyi csomagunk van, mintha legalábbis egy hétre mennénk!". Persze az is igaz, hogy már kevésbé zavar a gyomorgörcs, és csak vigyorgok a dolgon. 

Fura érzés lemenni, mert hónapok óta nem jártam lenn.Utoljára, azt hiszem a tavaszi szünetben (na, ilyen nálunk is van) voltam, de az még április eleje volt. Nagyobbik húgom esküvője után meg végül Tamás bátyó kunyhójában aludtam, így aztán nem mentem át Pécselyre.

Igazából a furcsa érzésnek más oka is van. Szeretnék lemenni, de közben meg jön a Rettegett December, amit egyébként a vizsgák ellenére nagyon várom, ugyancsak. Első vizsgám belgyógyászat lesz, és bár nem fogadtam meg, mégis betartom, hogy nem gyulladok be a vizsga előtt, vagy ha igen, akkor pedig nem rakom át a vizsgát, és soha többet nem adok vissza indokolatlanul tételt. Mert ha idáig eljutottam, akkor már nem fogok meghátrálni, és küzdök azért a diplomáért.

Új év, új lehetőségek

Bár már szeptember végén járunk, azért talán még aktuálisnak tekinthető eme bejegyzés. 

Kicsit kimerült vagyok mostanában. Nem is csoda, mert annyi mindent bevállaltam erre  félévre, hogy már most ki vagyok merülve, holott a felébe még bele sem kezdtem igazán. Először is, valamilyen ismeretlen indíttatásból elvállaltam önkéntes ügyeletet. Nem tudom miért...Még azt is meg akartam csinálni, hogy keddenként bejárok a száloptikás vizsgálatokra. Persze aztán aludtam rá pár napot, és a lelkesedésem lelohadt a normális szintre. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdekel, csak inkább egy területre koncentrálom egyszerre az erőmet, és igyekszem nem elaprózódni a részletek között.

Aztán még ott a szakdolgozat is. Végre van témám, témavezetőm és hála a jó Istennek találtam belső konzulenst is. Ami nagyon jó. Most takarékon van a téma, mert le kellene utaznom a röntgenfelvételek miatt  Hortobágyra. Ez pedig igényel pár dolgot...Pénz az utazásra, kajára, IDŐ és persze a fényképezőgép, amit kinéztem magamnak. Ez is olyan dolog, ami állandóan nyomaszt. Fontos lenne ugyanis, hogy meglegyen a jövő hétre, a táskával együtt. Viszont a fizetésről nem tudok semmit. Elvileg jövő hét, de addig nem tudom megrendelni a gépet meg a fotóstáskát, amíg nincsen fizetés...Ördögi kör. A Dokit meg fel sem hívhatom addig, amíg nem biztos, hogy mikor megyek. De ezen nem szabad agyalnom, mert csak zavar.

Még egy dolog, hogy tanulni kéne egy csomó mindent, mert magamból kiindulva sok idő kell, sok mindenre...Járványtan ZH, élhigi ZH, aztán ott a belgyógyászat és a sebészet záróvizsga. Most is igazából tanulnom kellene, de Lilla annyira leszívott, hogy totálisan zombi vagyok.

Próbálom végiggondolni, mi az, amit lelkileg sikerült magamra szednem, jó értelemben persze, az elmúlt évben. Hogy mivel lettem jobb, és több. Például hogy mennyire tudom magam terhelni, mennyire vagyok érett, komoly felnőtt, és mennyi bennem még a gyerek(rossz értelemben). Hogy kevesebb, azt már tudom, sőt érzem is. De még mindig sok. És a halogatás. Már magát a szót is gyűlölöm. Úgy kellene hozzáállnom ehhez a tulajdonságomhoz, hogy nem riasszon vissza már maga a szó is.

A koncentrációval is akadnak gondjaim még, bár a sikeres kórbonctan vizsga után már némileg pozitívabban állok hozzá önmagamhoz. Kicsit ugyan tartok még a félévtől, de aztán eszembe jut egy csomó érdekes dolog, ami még hátra van. Ballagás, tablófotózás, elképzelem magam néha, ahogy és védem a szakdolgozatomat, vagy éppen ahogy átveszem a diplomát <3 .="." div="div" nbsp="nbsp">

Visszatérve az állandó időhiányra, végiggondoltam, mi az, amire időt akarok illetve időt kell szakítanom ebben a félévben:

-tanulni ZH-kra, vizsgákra

-pénzt keresni a tandíjra

-keresni egy másik, fizetős sulit, és beiratkozni

-szakdolgozatot megírni

-kórtörténetet és nyári naplót megírni

Kevésbé de azért fontos:

-kimozdulni itthonról néha, mint eddig is. Ebből azt hiszem, csak egy dolog marad meg, az egyesületi túrák. Kéthetente még ráérek, de ennél több már nagyon sok lenne. Anikónak szólnom kell, hogy nincs időm túrázni, de ha akad idő, akkor szólok neki. Meg aztán pénzügyileg is eléggé leterhelő dolog a TT.

Ideje, hogy rendet rakjak mindenütt, kívül és belül. Ideje visszatérni a rendszeres életmódhoz. Naponta tanulni valamit, a reggeli ébredést nem elhúzni úgy, mint a héten, hogy 6 helyett 12-kor kelek. 

És a gondolkodás. Egyszer végigcsináltam egy egész jógagyakorlatot. Olyan megnyugtató volt utána, hogy szerintem örömmel kezdenék bele megint.

És még valami. A mai nap láttam egy filmet, amiben volt egy érdekes megjegyzés. A szenvedélyek megfojtják az ember életét. Bár nem vallottam volna be magamnak eddig, netfüggő vagyok. Nem túl szélsőséges az én esetem, de azért figyelmet érdemel, és mostantól pedig figyelni fogok erre.

Egy hosszú nap éjszakája

Nem is említem azt a tényt, hogy hány nappal állok a sorsdöntő vizsgám előtt, de azt viszont biztosan kijelenthetem, hogy egész egyszerűen beijedtem. Sokat tanultam eddig is, és be is akarom fejezni a tanulást, de most, 67 tétellel a vége előtt egész egyszerűen beijedtem. És azt is tudom, hogy mitől. Attól félek, hogy mi lesz, ha végigveszem, és nem emlékszem semmire, mi lesz, ha nem sikerül végigvenni, mi lesz, ha három alkalomból egy sem jön össze. Most valahogy tisztábban látom ezt az egészet így, a nap végére, noha a reggel 6 óta tartó maratoni Everwood-filmnézés alaposan lefárasztotta az agyamat. Nem akarom az időmet rettegéssel, és a napok, órák, percek számolgatásával tölteni. Elvégre nem véletlen, hogy képes voltam egy teljes hónapot arra szánni az életemből, hogy megtanuljam ezt az anyagot, aminek a befogadására tavaly ilyenkor még totálisan képtelennek tartottam az agyamat. És most szinte hihetetlen sebességgel vagyok képes tanulni, sőt néha még élvezem is, hogy valami újat tanulhatok. Ez pedig jó, nagyon jó, őszintén örülök annak, hogy végre most, a nap végére ráébredtem arra is, hogy sokkal jobban meg kell bíznom magamban, és soha többet nem szabad a jövőről feltételes módban beszélni, vagy akár csak így is gondolni rá.

Ha tavasz, akkor...vizsgaidőszak

...és ha tavasz, akkor bizony előkerülnek az eddig a pince mélyén porosodó kerti gépek, amiket persze mindenki egyszerre kezd használni. Így a sövényvágó, a fűnyíró, a szegélynyíró, az ütvefúró, a csiszológép, a csempevágó...sorolhatnám, de minek, ezen kedves gépek hangjának kakofóniája mellett igazán élvezetes a tavasz, és arra is emlékeztetnek, hogy irány vissza tanulni, mielőtt valaki tényleg előveszi a betonkeverőjét ...

Éjszakai bagoly

Bár a kávéivásról leszoktam, azért még így is képes vagyok éjszakába menően tenni-venni. Most éppen agyalok, izgulok, mert 10 nap múlva vizsgázom. De erről most ennyit. Most épp nincsen kedvem tanulni, meg aztán már fáradt is vagyok hozzá.Majd holnap.

Odakinn üvölt a szél, lehet vagy 15 fok, de idebenn még mindig 29 fok van, pedig 4 perc múlva éjfél. A szobám falán a klíma beltéri egysége fel van ugyan szerelve, de gyakorlatilag csak dísznek, így hát még mindig meleg van, gépelés közben is izzadok, a homlokomon, a hátamon csurognak végig a cseppek, pedig ez még csak május közepe. Őrület.

Amúgy meg, azért is kezdtem most bele az írásba, mert szokásomhoz híven már napok óta írni akartam valamiről, csak éppenséggel nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá. Most se tudom, de legalább az elszántság megvan. Eszembe jutott, hogy valójában szerintem sosem volt semmi bajom az emberekkel, vagy úgy az emberiséggel általában, viszont van egyetlen egy dolog, ami hibaként róható fel nekik, ez pedig az, hogy szélsőségesek.

"Felesleges hangulatkeltés"-egy cikk az évenkénti veszettségoltás szükségességéről (www.nol.hu)

Népszabadság - Felesleges hangulatkeltés-Dr. Gönczi Gábor tollából

Frusztráció

"frusztráció=Szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc; Olyan érzelem, amit egy cél elérésének lehetetlensége miatt érzünk. Zaklatott lelkiállapot." Wikipédia

Gustavo Santaolalla: Coyita

Az elmúlt pár órában történt pár dolog itthon, amitől istenigazából nagyon ideges lettem. Olyan zenét kerestem, ami megnyugtat egy kicsit. Rátaláltam, és egyszerűen tökéletes. Elég csak meghallgatni, nem fecsérelem rá szót, a zene mindent elmond, és Gustavo bácsi arca is a képen <3

Szakdolgozat

Azt hiszem, ez az egy szó minden olyan társam gyomrát görcsbe rántja, aki még mindig attól szenved, hogy nincsen neki témája. Hát, most épp én is ebben a helyzetben vagyok.

Mivel az előző téma befuccsolt, kellene egy másikat keresnem. Tulajdonképpen nem is kell most, ráér később, de azért ma, mikor benn ültem Micu PHD előadásán, Sarolt, aki mellettem ült, tömören annyit mondott, hogy nem témát vagy tanszéket választ az ember, hanem témavezetőt. És ha ő jó, akkor már meg is van oldva a dolog. Ebből kiindulva én felvérteztem magam némi lelki erővel, és megkérdeztem az egyik belgyógyásztól, vállal-e szakdolgozókat. A válasz sajnos az volt, hogy már lefutottak a a szakdolgozatok, és most nem vállal, mert a phd-ja közepén van. Sajnos. De hozzátette, és én ebben az egy mondatban bízok: "Nem ígérem, hogy ez fél év múlva is így lesz, de most nem." Tehát van esélye egy nyáron elkezdhető ÉRTELMES szakdolgozatnak :):):):)

Telefon

Valamikor tavalyelőtt felhívtak az ING-től. És azóta gyakorlatilag nem tudom lekoptatni őket. Múlt héten kaptam valami megtakarításról szóló újságot, belenéztem, és azóta egy szelektív hulladékgyűjtő sziget kék konténerében pihen. Magyarán mondva nem érdekelt. De az eszembe sem jutott, hogy még mindig hívogatni fognak miatta. Pedig így van.

Felhívott egy nő, hogy valami kiadás-bevétel kalkulátort akarnak nekem mutatni/adni, már a jó ég tudja, mi az, lényeg, hogy nem voltam elég tökös, és belementem abba, hogy találkozzak valakivel a cégtől, hogy ez a bemutassa nekem. Adtak egy telefonszámot, de úgy döntöttem, nem találkozom velük. Telefonon akartam elintézni, de rájöttem, hogy ha engedek nekik, megint rábeszélnek valamire.Ezért inkább nem is hívtam fel  őket, hogy lemondjam a találkozót. A múltkor annyira erőszakos volt a nő, hogy azt hittem, megőrülök. Mintha nekem kéne lelkiismeret furdalásomnak lennie, amiért nemet mondok. Pedig nekem aztán tényleg semmiféle kötelezettségem nincsen feléjük. És szarok rá magasról, hogy mennyire fognak utálni, amiért nem megyek el arra a találkozóra.

Idealizmus

Rájöttem valamire. Megint, a mai napon már másodjára.Az egyetemi élet elvett tőlem valamit, ami most borzasztóan hiányzik. És ez nem más, mint az idealizmusom.

"Az idealizmus köznapi értelemben olyan eszmerendszer, amely a világban közvetlenül nem tapasztalható, nem érzékelhető elvek, eszmék („ideálok”) létezésében és igazságában hisz (például Isteni gondviselés, a társadalom jobbítása, lovagi erények stb.)"  / Wikipédia /

Eddig eszembe sem jutott, de pár perce olvastam egy évfolyamtársam levelét, és beugrott, hogy milyenek is voltak az első idők a SZIE ÁOTK-n. Akkoriban úgy gondoltam, ez simán menni fog, elvégre én vagyok a család esze. És ment is minden, de nagyon nehezen dolgozom fel a kórbonctan bukást. Pedig meg fogom csinálni, és visszaküzdöm magamat a csúcsra. Elvégre nem véletlenül szeretnék én ezzel foglalkozni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy felkeresem azt a rendelőt a kerületben, méghozzá február elején. Gyakorlati tudást fogok szerezni, felkeresem Fodor Kingát, hogy segítsen a szakdolgozat ügyében, és igenis kiharcolom magamnak, hogy megszerezzem a doktori címet. Mert nem lehet véletlen, hogy ezt a hatalmas állatszeretetet és természettudomány iránti érdeklődést az Isten belém oltotta. Ennek célja kell hogy legyen. Én pedig véghez viszem, főleg most, hogy van még másfél évem minderre.

Irigység

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi gátol meg abban, hogy sikereket érjek el. És ha rá nem is jöttem, egy dolog eszembe jutott. Fogalmazzunk úgy, hogy van egy "közeli ismerősöm", akinek bosszantóan sikerül minden elsőre, és még csak nem is kell igazán küszködnie érte. Én meg igyekszem a nyomában maradni, de egész egyszerűen egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak fél ember vagyok, mármint feleannyit érek, mint ő. Mindeközben pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez a kishitűségi spirál egyre durvul, és ha nem állítom le magam, lassan arra sem fogom képesnek tartani magam, hogy például reggel felkeljek az ágyból.

Pedig ha egyszerűen olyan célokat tűzök ki magam elé, amik rövid távon reálisan megvalósulhatnak, akkor van esélyem arra, hogy visszaszerezzem az önbecsülésemet. Márpedig erre most rendkívül nagy szükségem lenne.

És most következzen az én újévi fogadalmaim sora(a betűk nem jelölnek "semmit", most nem is ez a lényeg):

F-futás minden nap

O-összeszedettség

G-rendszeresség

A -halasztgatás mellőzése

D-tanulás (kórbonctan és gyógyszertan)

A-saját erőm reális felmérése

L-jóga minden nap

O-zenehallgatás helyett, ha tehetem, angolt fogok tanulni

M-felkeresem a Chiru-Vet rendelőt, és megkérdezem, fogadnak-e hallgatót nyár előtt is

Két újabb, csodás nap emlékére

Úgy belemelegedtem a hirtelen támadt tanulhatnékom miatt a kórbonctanba, hogy majdnem el is felejtettem, hogy egész nap azt tervezgettem, leírom, milyen volt a mai munka. Pontosabban ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljem a mai munkát.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez volt egyetemista életemnek egy újabb olyan napja, amikor ismét(korábban történelem óra előtti rettegés, és érettségi előtti para jelentkezett álom formájában) visszatért egy érzés, amit még a középiskolából "hurcoltam" magammal. Méghozzá az érzés, hogy milyen végigülni, egy dupla németórát. Mikor az ember unatkozik, semmi kedve azt csinálni, amit a fél lábbal már a sírban álló tanár mond, ráadásul majdnem sírógörcsöt kap, olyan lassan telik az idő, és esélytelen, hogy bármi egyébbel elüsse az időt, mert arra az unalmas valamire őrülten koncentrálni kell, még akkor is, ha a értelmetlennek tűnik a feladat. Na, ez a munka pont ilyen volt.

Kis fém öntvényekről kellett lefújni sűrített levegős pisztollyal a port, és fogkefével letörölni róla a fehér maszatot, ha van rajta. És valóban, ez a munka pont olyan értelmes volt, mint amilyennek hangzik. A körülöttem ülők  többé-kevésbé mulyák voltak, az előttem ülő lányról nem tudtam eldönteni, hogy vajon ezelőtt ő is járt ragasztózni, mint én, vagy szimplán magától ilyen korlátolt. De mire végeztünk, megcsodálhattam a fogsorát, amit vagy sosem mos, és vagy 2 réteg lepedék fedett, vagy tiszta, de már szét van rohadva. Pedig fiatal lány volt. Nem bírom, mikor valaki ennyire igénytelen. De a kezét elnézve neki legalább férj is jutott, nekem még az sem, pedig ép a fogsorom...

Az unalomtól eltekintve volt előnye és hátránya is a helynek. Egyrészt közel van hozzánk, fél óra volt az út, de  picit parás volt odamenni, mert alig volt kivilágítva az ipari park. Ráadásul az épületbe hátulról kellett bemenni és egy ijesztő, félig-meddig hajléktalan kinézetű fickó irányított el, bár utólag kösz neki. A portásnak meg üzenem, hogy nincs olyan, hogy szemben a gyárkéménnyel, ugyanis az rúd alakú, így nincs se eleje, se oldala, se háta.

No, a lényeg, elkezdtem dolgozni, de két perc után úgy fájt a fülem a sűrített levegős pisztoly hangjától, mintha fejbe lőttem volna magam vele.Őrület. De szerencsére elvittem otthonról az MP3 lejátszót ( Philips Ariaz <3<3<3 ), ami most szó szerint életmentő volt, ugyanis ha nem lett volna nálam, felkötöm magam ott helyben. A zene és a hangszigetelés miatt. Persze észrevettem, hogy van fülvédő és maszk, de senkinek se jutott az eszébe, hogy talán használni is kéne, és meg kellene kérdezni a butuska diáklányt, hogy nem akarja-e használni.

Szerencsére mire eljutottam volna a végső őrületig, amibe ez a fos munka, plusz a reggeli kávé vitt, szóltak, hogy pénteken csak fél 2-ig van munka, én pedig némán, gondolatbeli örömtáncot lejtettem a teremben. Mondta a csúnya fogú lány, hogy felesleges hoznom annyi hungarocell tálcát, mert már csak 20 percünk van. Mondom oké, de erre kb 2 perc múlva feláll, és hoz magának másikat, ami azért vicces, mert ha olyan okos, akkor miért nem tőlem kért? Csak mert be volt dugva a fülem? Na ne már, ez nem akadályozta meg napközben abban, hogy dumáljon hozzám. De mindegy, úgy robbantam ki onnan, hogy a jelenléti ívemről kifelejtettem a nevemet, és csak a születési dátumom került rá. De az is lehet, hogy rajta van, de olyan zombi lettem az után, hogy szaladtam az Örs vezér teréig...

A másik nap valójában korábbi élmény, de azért nem volt semmi az sem. Tesco-ban voltam, Megaparkban. A nap már reggel jól indult, ugyanis kinéztem este 2 buszt, és gondoltam, megyek a korábbival, akkor biztosan elérem a Tesco buszt, és nyugisan beérek. De ugye, ember tervez, BKV végez, és a 198-as busz már a végállomás utáni 5. megállóban(ahol én felszálltam) 5 perc késéssel indult.És mit adj' Isten, lekéstem a Tesco buszt. Összehaverkodtam egy nénivel, aki az Auchanban dolgozó fiáról mesélt. Hát maradjunk annyiban,hogy nekik se jobb.

Kb. 50 perces álldogálás után végre jött a következő busz, én meg 9 előtt 5 perccel beestem a személyzeti bejárón. Fél 10-ig álldogáltam a raktárban, mire jött a non-food-os részlegvezető, aki kb. 40 éves létére végig kislányozott nekem, pedig azt hiszem, 24 évesen talán már nem vagyok kislány...Kiadta az ukázt: aranyom, mossál regálokat(óriási, erős polcok) a raktárban. Na, én ezt egészen ebédig, du. 13 óráig csináltam. És mivel kellett persze ezt csinálni? Tesco-s súrolóval, és ha még ez nem lenne elég, le kellett vakarnom a celluxcsíkokat és leszedni hígítóval a fennmaradt ragasztót. A hígítóban az a "jó", hogy nem csak a ragasztót szedi le, hanem a védőfestéket a polclábakról és a bőrt a kezemről. Így aztán kb. egy órás kapirgálás után az elázott bőrű kezem akár egy vízihulláé, a leoldott festékszemcsék pedig a körmeimre ragadva, gyakorlatilag levakarhatatlanul. Az ujjaimról ma már a 3. réteg bőr hámlik le, kb olyan módon, mintha korpás lenne a kezem. Rendkívül gusztusos látvány.

Mikor visszajöttem ebédről, kék, egymásba rakható dobozokat kellett összehajtanom, kb. 50-60 darabot. Először odaküldtek velem együtt valakit, aki azt sem tudta, mit kell csinálni és meglépett, mert ment valami fejtágítóra. 10 perc szerencsétlenkedés után valaki megmutatta, de neki is könyörögnöm kellett, hogy mutassa meg még egyszer.

Így aztán elkezdtem kék dobozokat gyártani, közben anyáztam és szitkozódtam, mint egy kocsis, mert gyakorlatilag egyedül kellett összehajtanom olyan dobozokat, amiket ketten is nehéz megcsinálni.Visszajött ugyan az a kedves lány a fejtágítóról, de az meg olyan félkegyelmű volt, hogy a 20. doboz után jött rá, mit is kell csinálni pontosan, és mikor ráébredt, elkezdte vadul fényezni magát,hogy milyen ügyes,és ettől még lassabban haladtunk.A vége az lett, hogy a kb. 50 doboz összehajtása nagyjából 2 óra alatt sikerült :):):). Este megszámoltam a kezemen keletkezett vágásokat: 28 db van, még most is fájnak. Olyan érzés, mintha a macskám a karmaival simogatta volna végig mindkét alkaromat...

Újabb negyed órán keresztül keringtem, mire kiderült, hogy már más a részlegvezető, ő két cingár vezetővel keringett körbe az eladótérben, ezért odamentem, mondtam neki, kész vannak a dobozok, mit csináljak. Az egyik ilyen kákabelű góré mondta, hogy rakjam ki a vágódeszkákat. Odamentem, kiraktam, de hát más is volt ott azon a raklapon, kerestem egy non food-os dolgozót, az meg elkezdett anyázni, mert ő 3 óráig szedegette azt, amit én visszaraktam. Király, érdemes volt dolgoznom. Visszaszedtem a cuccot, és segítettem neki két polcvéget kicserélni. Amit átpakoltunk, abból én levertem egy borospohár készletet, mondta: le van szarva, és a kisebb darabokat berugdosta a polc alá, hogy majd egy takarító megcsinálja.

Mikor elkészültünk, elkezdtünk sárga polcot keresni, mert ugye "akciós end"-en csak ilyen lehet. Ebben a Tesco-ban elfogadott tény, hogy sárga polc annyi van, mint fehér holló. Nehezen aztán találtunk, és mikor végeztünk, lejárt a munkaidőm, és eljöttem. De ekkor jött a fekete leves. 

Fél ötkor végeztem, és 6kor jött a kövi busz. Addig visszamentem a Tesco-ba, kaját meg zsepit venni, és álltam, mint egy hülye, várva a buszra. Ami nem hogy 6kor nem jött, csoda volt, hogy fél 7kor beállt a helyére.De addig 3 Tesco busz ment el a másik irányba. Engem aztán apám hazahozott, de mivel tök beteg voltam, már majdnem összeestem, és végül fél 7 helyett 3/4 8-ra értem haza...

...és mindezek mellett kiröhögtek, hogy a pólóm hátára rá van írva: "I love diákmunka"...

"Reménytélen" ?

Már lassan egy hete, hogy itthon dekkolok, mert egyszerűen nincsen semmi munka, nem hívnak dolgozni. Így hát itthon ülök, próbálok tanulni, írni a regényemet, vagy egyszerűen csak valami értelmeset kezdeni magammal, de egyelőre nem igazán akar összejönni. Elmúlni látszik az év eleji tettrekészség, és az, hogy változtatni akarok bizonyos dolgokon. Mert megint, újra és újra utamat állja a saját kishitűségem és az, hogy halasztgatok mindent, hogy majd megcsinálom, amolyan "patópáluras" módra. A szobám fala még nem dőlnek rám, de azért a saját életem falai talán igen. Meghülyülök, ha még jövő héten is itthon kell ülnöm.

Telihold, vagy mégsem?

Ma telihold van, péntek, és futni voltam. Nem tudom, e három dolog közül melyik az, ami a hirtelen hangulatváltozást és a jó ötleteket kiváltja, de remélem a mai eufóriám megmarad:)

Egy csodás nap emlékére

Tegnap délután, munkából hazafelé jövet éppen azon gondolkodtam, hogy miként lehetne lemondani az eheti munka egy részét. Pontosabban csak egy naptól szerettem volna igazándiból megszabadulni, de erről már lecsúsztam. Miközben így morfondíroztam, felhívtak a diákszövetkezettől, hogy hoppá, van egy kis variálás, nem kell annyi ember a Müllerbe, nincs-e kedvem menni dobozolni. Mikor mondta, hogy 10. kerület, és hogy a meló negyed nyolctól van, megörültem, hogy nem kell korán kelni, és még csak nincs is messze. Így hát belementem a váltásba. Én hülye!

Reggel, bár majdnem egy órával többet alhattam, hullafáradtan keltem fel. Végül nagy nehezen elindultam,  felvértezve a buszmenetrenddel, és az útvonaltervező által felkínált útvonal térképének skiccével a noteszomban. De mindez felesleges volt, ugyanis úgy eltévedtem, mint még soha. Furcsa módon ezen a környéken 3 Maglódi út is létezik, én persze nem a legszélesebb úton kerestem a 12/b-t, hanem oda baktattam, ahová az útvonaltervező mutatott. Ennek a környéknek a további érdekessége, hogy nincsenek utcatáblák, vagy ha vannak, mire észreveszed, már úgy is tök mindegy. A lényeg, hogy bementem a kinézett utcába, nézem a térképet, itt balra kéne menni. De nincs olyan, hogy balra. Se jobbra. Csak előre. Hát, jó, nézelődtem, látom, hogy megy jobbra egy kis földes , kitaposott ösvény. Nézem a térképet, ja, mondom, ez lesz az, mégiscsak jobbra, és nem balra. Aztán látom, hogy előttem, az ösvény mellett egy hatalmas, malom méretű gyárépület magasodik, reggeli zavaromban majdnem megkérdeztem az ajtajában dohányzó nénikét, hogy "Csókolom, eltévedtem, hol a g#ciben vagyok?". De aztán ráhagytam, és baktattam tovább.

A kis ösvény, ami eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, egyre szűkebb lett, kétoldalt egyre sűrűbb bozót burjánzott, ráadásul még a nap sem kelt fel egészen, az agyam pedig azon pörgött, vajon teljesen vagyok idióta, vagy csak félig, hogy bejöttem egy tök ismeretlen környéken egy olyan, névtelen (bár, sose lehet tudni, lsd. fentebb) kis közbe, ahol az támad meg, aki akar, és azt tesz velem, amit akar. De végül nem így lett, és én meg az egyre szemetesebb környéken átjutva kibukkantam egy bozótosból, előttem két sínpár, a túloldalán egy aszfaltos út. Örömömben majdnem felkiáltottam, hogy Heuréka, de aztán gyorsan lelohadt a lelkesedés: más volt az utcanév, ráadásul fordítva volt számozva, mint ahogyan azt én gondoltam. 

Újabb kóborlás, az utca  tőlem jobbra lévő vége felé vettem az irányt, és ott meg sem lepődtem azon, hogy ennek az utcának szintén tök ismeretlen a neve.Megfordultam, hogy egy utolsó lehetőséget adjak a mai napnak, és visszatértem hőn szeretett, szűk kis ösvényemre. Azt hiszem, itt kezdtem el sírni, de magam sem tudom, miért is pontosan.

A nap  lassan felkelt, bár értelme nem nagyon volt, a nyálkás, szürke köd ráült az egész városra, még inkább "vidámabbá" téve a napot. Az éjszakai fagy engedett, és ott, ahol korábban ropogott a cipőm alatt a fagyott avar, most lucskos, agyagos sár fogadott, amiben persze, hogy hozzam a formámat, majdnem el is taknyoltam. De aztán szerencsére nem, és kijutottam, vissza a MAGLÓDI útra, a nagyra és szélesre. A másik kettővel, amin a térkép szerint még végig is mentem, nem találkoztam.

Az utolsó esélyem az volt, hogy ezen a Maglódin megkeressem a 12/b-t. Nézelődök, itt a 10-es szám, akkor hát, jobbra el. Itt aztán egy 30 m széles, ugyanilyen hosszú sártenger fogadott, ami abszolút kikerülhetetlennek látszott, egyik oldalán egy 2m magas betonfallal, a másikon meg a villamossínekkel, amelyek között ma reggel sem kívántam volna meghalni. Így hát úrilányos módra gatyám szárait felrántottam, végigcsörtettem a latyakon, és megálltam a 12/b előtt. Homályosan emlékeztem a cég nevére, de nem volt ott a bejárati cégtáblán. Na, mondom, itt most vagy illegálisan van a cég, vagy pedig szégyenlik, hogy ilyen puttó helyen vannak bejelentve.Vagy ami még jobb, ez a munka kamu, és csak a világszép magyar lányokat akarják itt eladni ribinek.

Belépek a kapun, mutatom a portásnak a papíromat, eligazít, de persze én még itt is képes vagyok eltévedni. Bementem egy másik épületbe, aztán fél órás késéssel végül szerencsésen megérkezem. A főnök, Jean Claude (de nem Van Damme XD ), röviden csak Claude, nyugtatgat, bár a felét nem érti annak, amit mondok, ugyanis francia, és a magyart meg töri. A Decathlonos Nicola óta valahogy nem bírom az ilyen franciákat, de azért Claude-ról kiderül, hogy egész jó arc. Nem vicces, de legalább megértőnek mutatkozik a késés miatt, és nem is írja be. Egyszóval rendes.

Ahogy beléptem, négy riadtmadár- szemű diák néz  rám, a levegőben valami aceton-szagú cucc terjeng. Claude röviden elmagyaráz mindent, és az egyik diák betanít engem. Szabina nem volt túl kedves, de azért elmondta, mi a teendőm.Elkezdtem, és kb. 10 perc után úgy döntöttem, hogy kedvesen megkérem a főnököt, hadd menjek, mert érzem, az oldószer nem csak a műanyagot, hanem az agysejtjeimet is feloldja. De aztán ránézek az órára, és rájövök, hogy már 9 óra, most már kibírom.

A munka lényege az volt, hogy 3 részből álló, műanyag Strepsils-es serlegeket kellett összeragasztani úgy, hogy ne kend össze a fóliával már nem fedett részeit. Meg persze magadat és a többieket se. Mindezt olyan szag mellett, ami a tüdőd olyan szegletébe is eljut, amiről nem is tudtál, hogy létezik,és ahová szerintem a levegő sem teszi be a lábát. Nem találtam a tetrahidro-furánról semmi olyat, ami aggodalomra adna okot, de az tuti, hogy kesztyű, maszk, és szellőztetés nélkül nem dolgozhattunk volna. Bár Claude kedvesen megkérdezte, nincs-e kedvem jönni máskor is, és én nem utasítottam vissza szemtől szemben, de azért megígértem magamnak, hogy többet oda nem megyek dolgozni. És ez fix. Még most is émelygek tőle.