Családom és egyéb állatfajták, kontra karácsony

Nem, nem tervezem, hogy a karácsony előtti hajszára egy szót is pazaroljak, inkább átugrom ezt az amúgy is agyoncsépelt témát, és rögtön rátérek a lényegre: milyen is a karácsony egy nagy családban.

Először is, tisztázzuk, mi a nagy család: apuka, anyuka, sok gyerekkel (sok= 3+n, ahol n >1), plusz az unokák. Nálunk mindenből akad bőven, s én, mint az egyik középső rendelkezem némi plusszal a többiekhez képest. Rálátok a kisebbek és a nagyobbak életére is, és mivel épp(cirka 4 éve) nincs senkim, még időm is jut arra, hogy megfigyeljem őket. Ami karácsonykor különösen mókás tud lenni.

Először is, mindig minden már karácsony előtt pár nappal elkezdődik. Én ugyan a halogatás nagymestere vagyok, az ünnepek esetében azonban mindig mindent előre elintézek, mert nem bírom a tömeget. És tényleg a tömegiszony miatt intézek mindent előbb, nem a rohanásért, ugyanis én egy hónappal karácsony előtt is éppen úgy képes vagyok rohangálni, mintha december 24-én reggelre hagynám az egészet.

Elsőként megfigyelem, ahogy a többiek lázasan készülődnek, míg nekem már csak egy dolgom van: rendet rakni a szobámban, és takarítani, hogyha netán betévedne egy eltévelyedett rokon az ünnepek alatt, ne a koszos ruhák és szaloncukor-papírok tömkelegén kelljen átverekednie magát az illetőnek, mikor az ősök benyitnak hozzám: "Na, ez itt a mi kis dokikánk kuckója, itt tölti élete java részét a könyvei között stb. ".

Szépen lassan mindenki kezd megőrülni, és akkor jön a csúcs: díszítsük fel a fát, 23-án este. Ehhez több mókás dolog is kapcsolódik. Alapjába véve öten díszítünk fát: apu, a bátyám , a két húgom, és én, bár inkább mondanám, hogy 4-en, mert én a szaloncukrok cérnájának kötözgetésével olyan sokáig elmolyolok, hogy mire elkészülök vele, addigra jóformán kész a fa.

Első lépésként felkerül a szoci korszakból örökölt izzósor, amiből minden évben kiég 3-4, és fél órába telik, mire kiderítjük, melyik is égett ki, közben apu anyázik, hogy megint nem vettünk pót-izzót, és a szabóbolt már bezárt (bár a Jóisten se tudja, ők minek árulnak izzót...).

A másik vicces dolog, hogy az egyik húgom, bár már férjhez ment, késett a faállításról és meg kellett várni, ugyanis ha ezt nem tesszük, akkor bizony megsértődik. Bátyám, mire ez a hugim megérkezett, ráunt a fadíszítésre, és csak a szokásos módon "segített", azaz feldobálta a szaloncukrokat a fára, és emelte a karácsonyi hangulatot a "karácsony a szeretet ünnepe" jelmondat hangoztatásával. Mikor kész a fa, egy kicsit még elnézegetjük, utána elkészül a gigantikus méretű gyümölcssaláta, amivel látszólag egy hadsereget is jól lehetne lakatni, de végül másnapra kiderül, hogy négy ember is bőven elég ahhoz, hogy 24 óra leforgása alatt elfogyjon.

Ilyenkor általában még jó a hangulat, senki se tépi a másik haját, mindenki boldog várakozásban tölti el a 24-e estéig hátralevő időt.

Bekövetkezik végre a várva várt nap, délelőtt elvagyunk főzéssel-takarítással, aztán lassan befut mindenki, kora délutáni ebéd, egy rövid pihenő, és utána, mikor a két unoka elaludt, mindenki vadul csomagolni kezd (én persze már ezen is rég túl vagyok), mindenki a másiktól kér kölcsön csomagolóanyagot, díszzacskót, szalagot...Röpke másfél óra múlva minden kész van (ilyenkorra már mindenki totál kész van), és túl az ebéden, meg egy kínos éneklésen, mivel senki sem tudja sem a dallamot, sem pedig a szöveget, elkezdjük átadni az ajándékokat. Ez a legérdekesebb része, ugyanis nem egyszerre esik neki mindenki a gondosan elkészített csomagolásnak, hanem egyesével, sorba megvárva mindenkit.
Mindenki örül a kis csomagjának, a fotelok mögött és a zongora alatt már halomban áll a széttépett csomagolópapír és kötözőszalag, nővérem már síkideg, az egyik gyerek reggel lefejeli a radiátort, így délután irány a kórház, ahonnan visszajövet a hálós sapkából már csak kipa marad, de a gyerkőc azt is letépi, mert "nem akarom". A másik gyerek sem rest, ő az ínyét szakítja fel, dől a vér a szájából, nővérem már vizionálja a következő foghíjas gyereket...(hajaj, leszek még én is anyuka... :) ). A csapat egyik fele a TV előtt ülve emészti a vacsorát, nővérem meg a korábban történteket, anyám és én elvonulunk olvasni, mint általában ilyenkor. Többnyire társasjáték-itinert szoktam ilyenkor böngészni, de ez idén elmaradt, így maradtunk egy egyszerű Catan-telepesei partinál.

A másnapot minden itthon maradó hédereléssel tölti, a többiek meg vonulnak át a többi rokonhoz, ahol megtömik őket minden jóval (és rosszal, mert azért valljuk be, létezik száraz bejgli és avas diós süti, nem is beszélve a pudingos süteményről, amiben a krém olyan, akár a cipőpaszta...), majd felváltva ugyan, de szinte mindenki újra megfordul a házban, szomorúan konstatálva, hogy nincs már mézes krémes, és a gyümölcssalátának is lába kélt...Szerencsére idén elég szűk a felhozatal a szaloncukorból, s így kisebb a kísértés, hogy karamellás szaloncukorral oldjam a további napok feszültségét. Mert feszkó' az mindig van, mikor a család már több napja össze van zárva.

Nővéremék messze kerülik a házat, mert a két cuki gyerkőccel elég rendesen be vannak táblázva. Bátyám dolgozik, rögeszmés barátnője meg két szelet süti között megszállottan dolgozik a kilók ellen a fitnesz-teremben. Húgomék, mint friss házasok egész szelíden sodródnak az árral, rokontól rokonig, majd hányáshoz közeli állapotba jutva jutnak haza, ahol anyukám tanácsaival és szupernormális ebédjével felvértezve indulnak, hogy meghódítsák a bejglihadjárat következő állomását.

Öcsémék, akik életük java részét a plázákban és facebookon élik, hát igen, köztük is nő a feszkó'. Számtalan, ritka ostoba féltékenységi jelenet után meglepő fordulat, mikor hihetetlen egyetértésben szembeszállnak bátyámékkal, és akkor aztán izzik a levegő a két pár között. Ez talán a karácsony legundorítóbb része.

Kishúgom, bár 19 éves, gyakorlatilag most kamaszodik, pillanatok alatt felfortyan, és kiabál. Szerintem egy baja van, hogy boldog párocskák száma a lakásban elért egy kritikus szintet, amit ő szingliként már nem bír elviselni. Én is lehetnék morcos, de én csak közönyösen tudomásul veszem a folytonos cuppogást, és selypegést, így aztán részben szomorúan, részben nevetve nézem őket, mikor pár nap összezártság után összeugranak. Nem vagyok kárörvendő, de akkor is érdekes.

Visszatérve bátyám rögeszmés párjára, anyukám kicsit kiakad rá, pár nap után általában már neki is elég lesz mindenből, hiába is töltötte a napjait eddig olvasással. A leányzó megjelenik egy tál sütivel, amit vadidegenek sütöttek, és csak azért hozta, hogy megszűnjön a kísértés, és ne kellejen egy újabb délelőttöt a fitnesz-teremben tölteni. Anyu, aki miután végighallgatta, hogy milyen finom ilyen meg olyan sütit sütött, megkóstolta volna azokat, de helyette csak az idegenektől származó süti volt ott, amit, a szavaiból legalábbis úgy vettem ki, legszívesebben a hölgyike fejére borított volna. Persze aztán nem tette, de ez már lényegtelen.

Végül még a mai nap csúcsa, ami egyben a karácsony legnyomasztóbb eseménye: meglátogatjuk a nagymamámat. Alapvetően nagyon szeretem a nagyimat, és szeretek hozzá menni, de egyedül. Ilyenkor benn ülünk nála vagy 8-an, mindenki egymással beszélget, senki sem szól mamához, aki a sarokban üldögél, és csendben figyel mindenkit. Nem hiszem, hogy különösebben élvezné. Én meg aztán pláne nem, most meg aztán különösen rossz volt, hogy késve érkeztünk, és alig voltunk ott. Azt hiszem, meglátogatom még egyszer   , még ebben az évben, mert felháborítóan rövid ideig voltam ott.
Summa summarum, végeredményben jó dolog a karácsony, csak tartana rövidebb ideig, és lenne kicsit őszintébb.