Mint a hegedű...

"Értelme magvait a sorsom
 szétszórja már, mint záruló virág.
 Félelmeim úgy könyörögnek érted,
 mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

 Amerre lépek: szétterülve, törten,
 emlékeink hullt erdője zizeg,
 s levéltelen napjaim ágbogán át
 eget betöltve sóhajt a neved.

 Ordítanék utánad, de hiába:
 oly néma vagyok, béna, mint az állat,
 és mint a kő, mely megütött, s utána
 ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

 Hegedűként, felsodort idegekkel,
 kiszáradva és megfeszülve élek,
 oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
 sikolt, szikrázik belőlem az ének."

Már 3. hónapja dolgozom...

Jó itt,jó kollégáim vannak, rendes főnököm...

Jó a lakás is,ahol lakom...

De...

Sok ideje már,hogy nincsen senkim,és kezdek belezavarodni....

És van itt valaki,akit már hónapok óta nagyon kedvelek...néha szeretem,néha gyűlölöm őt...

Óvatosan kell bánni vele,mert hihetetlenül érzékeny...

Próbálom titkolni az érzést,de nagyon nehéz...

Főleg úgy,hogy bár én tudom a legjobban,hogy házinyúlra nem lövünk,van valamiféle mágnes benne,amivel menthetetlenül magához vonz,és nem tudok szabadulni tőle...

Ehhez még tegyük hozzá,hogy mivel mindketten egyedül vagyunk,természetesen a kollégák folyamatosan húzzák vele az agyamat...már én magam sem tudom,mit gondoljak...

Ha éppen jóban vagyunk,relatíve kedves,de elég egy apróság és onnantól kezdve megint levegőnek néz engem...Mintha tőlem bármilyen vicc sértés lenne...