Telefon

Valamikor tavalyelőtt felhívtak az ING-től. És azóta gyakorlatilag nem tudom lekoptatni őket. Múlt héten kaptam valami megtakarításról szóló újságot, belenéztem, és azóta egy szelektív hulladékgyűjtő sziget kék konténerében pihen. Magyarán mondva nem érdekelt. De az eszembe sem jutott, hogy még mindig hívogatni fognak miatta. Pedig így van.

Felhívott egy nő, hogy valami kiadás-bevétel kalkulátort akarnak nekem mutatni/adni, már a jó ég tudja, mi az, lényeg, hogy nem voltam elég tökös, és belementem abba, hogy találkozzak valakivel a cégtől, hogy ez a bemutassa nekem. Adtak egy telefonszámot, de úgy döntöttem, nem találkozom velük. Telefonon akartam elintézni, de rájöttem, hogy ha engedek nekik, megint rábeszélnek valamire.Ezért inkább nem is hívtam fel  őket, hogy lemondjam a találkozót. A múltkor annyira erőszakos volt a nő, hogy azt hittem, megőrülök. Mintha nekem kéne lelkiismeret furdalásomnak lennie, amiért nemet mondok. Pedig nekem aztán tényleg semmiféle kötelezettségem nincsen feléjük. És szarok rá magasról, hogy mennyire fognak utálni, amiért nem megyek el arra a találkozóra.

Idealizmus

Rájöttem valamire. Megint, a mai napon már másodjára.Az egyetemi élet elvett tőlem valamit, ami most borzasztóan hiányzik. És ez nem más, mint az idealizmusom.

"Az idealizmus köznapi értelemben olyan eszmerendszer, amely a világban közvetlenül nem tapasztalható, nem érzékelhető elvek, eszmék („ideálok”) létezésében és igazságában hisz (például Isteni gondviselés, a társadalom jobbítása, lovagi erények stb.)"  / Wikipédia /

Eddig eszembe sem jutott, de pár perce olvastam egy évfolyamtársam levelét, és beugrott, hogy milyenek is voltak az első idők a SZIE ÁOTK-n. Akkoriban úgy gondoltam, ez simán menni fog, elvégre én vagyok a család esze. És ment is minden, de nagyon nehezen dolgozom fel a kórbonctan bukást. Pedig meg fogom csinálni, és visszaküzdöm magamat a csúcsra. Elvégre nem véletlenül szeretnék én ezzel foglalkozni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy felkeresem azt a rendelőt a kerületben, méghozzá február elején. Gyakorlati tudást fogok szerezni, felkeresem Fodor Kingát, hogy segítsen a szakdolgozat ügyében, és igenis kiharcolom magamnak, hogy megszerezzem a doktori címet. Mert nem lehet véletlen, hogy ezt a hatalmas állatszeretetet és természettudomány iránti érdeklődést az Isten belém oltotta. Ennek célja kell hogy legyen. Én pedig véghez viszem, főleg most, hogy van még másfél évem minderre.

Irigység

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi gátol meg abban, hogy sikereket érjek el. És ha rá nem is jöttem, egy dolog eszembe jutott. Fogalmazzunk úgy, hogy van egy "közeli ismerősöm", akinek bosszantóan sikerül minden elsőre, és még csak nem is kell igazán küszködnie érte. Én meg igyekszem a nyomában maradni, de egész egyszerűen egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak fél ember vagyok, mármint feleannyit érek, mint ő. Mindeközben pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez a kishitűségi spirál egyre durvul, és ha nem állítom le magam, lassan arra sem fogom képesnek tartani magam, hogy például reggel felkeljek az ágyból.

Pedig ha egyszerűen olyan célokat tűzök ki magam elé, amik rövid távon reálisan megvalósulhatnak, akkor van esélyem arra, hogy visszaszerezzem az önbecsülésemet. Márpedig erre most rendkívül nagy szükségem lenne.

És most következzen az én újévi fogadalmaim sora(a betűk nem jelölnek "semmit", most nem is ez a lényeg):

F-futás minden nap

O-összeszedettség

G-rendszeresség

A -halasztgatás mellőzése

D-tanulás (kórbonctan és gyógyszertan)

A-saját erőm reális felmérése

L-jóga minden nap

O-zenehallgatás helyett, ha tehetem, angolt fogok tanulni

M-felkeresem a Chiru-Vet rendelőt, és megkérdezem, fogadnak-e hallgatót nyár előtt is

Két újabb, csodás nap emlékére

Úgy belemelegedtem a hirtelen támadt tanulhatnékom miatt a kórbonctanba, hogy majdnem el is felejtettem, hogy egész nap azt tervezgettem, leírom, milyen volt a mai munka. Pontosabban ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljem a mai munkát.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez volt egyetemista életemnek egy újabb olyan napja, amikor ismét(korábban történelem óra előtti rettegés, és érettségi előtti para jelentkezett álom formájában) visszatért egy érzés, amit még a középiskolából "hurcoltam" magammal. Méghozzá az érzés, hogy milyen végigülni, egy dupla németórát. Mikor az ember unatkozik, semmi kedve azt csinálni, amit a fél lábbal már a sírban álló tanár mond, ráadásul majdnem sírógörcsöt kap, olyan lassan telik az idő, és esélytelen, hogy bármi egyébbel elüsse az időt, mert arra az unalmas valamire őrülten koncentrálni kell, még akkor is, ha a értelmetlennek tűnik a feladat. Na, ez a munka pont ilyen volt.

Kis fém öntvényekről kellett lefújni sűrített levegős pisztollyal a port, és fogkefével letörölni róla a fehér maszatot, ha van rajta. És valóban, ez a munka pont olyan értelmes volt, mint amilyennek hangzik. A körülöttem ülők  többé-kevésbé mulyák voltak, az előttem ülő lányról nem tudtam eldönteni, hogy vajon ezelőtt ő is járt ragasztózni, mint én, vagy szimplán magától ilyen korlátolt. De mire végeztünk, megcsodálhattam a fogsorát, amit vagy sosem mos, és vagy 2 réteg lepedék fedett, vagy tiszta, de már szét van rohadva. Pedig fiatal lány volt. Nem bírom, mikor valaki ennyire igénytelen. De a kezét elnézve neki legalább férj is jutott, nekem még az sem, pedig ép a fogsorom...

Az unalomtól eltekintve volt előnye és hátránya is a helynek. Egyrészt közel van hozzánk, fél óra volt az út, de  picit parás volt odamenni, mert alig volt kivilágítva az ipari park. Ráadásul az épületbe hátulról kellett bemenni és egy ijesztő, félig-meddig hajléktalan kinézetű fickó irányított el, bár utólag kösz neki. A portásnak meg üzenem, hogy nincs olyan, hogy szemben a gyárkéménnyel, ugyanis az rúd alakú, így nincs se eleje, se oldala, se háta.

No, a lényeg, elkezdtem dolgozni, de két perc után úgy fájt a fülem a sűrített levegős pisztoly hangjától, mintha fejbe lőttem volna magam vele.Őrület. De szerencsére elvittem otthonról az MP3 lejátszót ( Philips Ariaz <3<3<3 ), ami most szó szerint életmentő volt, ugyanis ha nem lett volna nálam, felkötöm magam ott helyben. A zene és a hangszigetelés miatt. Persze észrevettem, hogy van fülvédő és maszk, de senkinek se jutott az eszébe, hogy talán használni is kéne, és meg kellene kérdezni a butuska diáklányt, hogy nem akarja-e használni.

Szerencsére mire eljutottam volna a végső őrületig, amibe ez a fos munka, plusz a reggeli kávé vitt, szóltak, hogy pénteken csak fél 2-ig van munka, én pedig némán, gondolatbeli örömtáncot lejtettem a teremben. Mondta a csúnya fogú lány, hogy felesleges hoznom annyi hungarocell tálcát, mert már csak 20 percünk van. Mondom oké, de erre kb 2 perc múlva feláll, és hoz magának másikat, ami azért vicces, mert ha olyan okos, akkor miért nem tőlem kért? Csak mert be volt dugva a fülem? Na ne már, ez nem akadályozta meg napközben abban, hogy dumáljon hozzám. De mindegy, úgy robbantam ki onnan, hogy a jelenléti ívemről kifelejtettem a nevemet, és csak a születési dátumom került rá. De az is lehet, hogy rajta van, de olyan zombi lettem az után, hogy szaladtam az Örs vezér teréig...

A másik nap valójában korábbi élmény, de azért nem volt semmi az sem. Tesco-ban voltam, Megaparkban. A nap már reggel jól indult, ugyanis kinéztem este 2 buszt, és gondoltam, megyek a korábbival, akkor biztosan elérem a Tesco buszt, és nyugisan beérek. De ugye, ember tervez, BKV végez, és a 198-as busz már a végállomás utáni 5. megállóban(ahol én felszálltam) 5 perc késéssel indult.És mit adj' Isten, lekéstem a Tesco buszt. Összehaverkodtam egy nénivel, aki az Auchanban dolgozó fiáról mesélt. Hát maradjunk annyiban,hogy nekik se jobb.

Kb. 50 perces álldogálás után végre jött a következő busz, én meg 9 előtt 5 perccel beestem a személyzeti bejárón. Fél 10-ig álldogáltam a raktárban, mire jött a non-food-os részlegvezető, aki kb. 40 éves létére végig kislányozott nekem, pedig azt hiszem, 24 évesen talán már nem vagyok kislány...Kiadta az ukázt: aranyom, mossál regálokat(óriási, erős polcok) a raktárban. Na, én ezt egészen ebédig, du. 13 óráig csináltam. És mivel kellett persze ezt csinálni? Tesco-s súrolóval, és ha még ez nem lenne elég, le kellett vakarnom a celluxcsíkokat és leszedni hígítóval a fennmaradt ragasztót. A hígítóban az a "jó", hogy nem csak a ragasztót szedi le, hanem a védőfestéket a polclábakról és a bőrt a kezemről. Így aztán kb. egy órás kapirgálás után az elázott bőrű kezem akár egy vízihulláé, a leoldott festékszemcsék pedig a körmeimre ragadva, gyakorlatilag levakarhatatlanul. Az ujjaimról ma már a 3. réteg bőr hámlik le, kb olyan módon, mintha korpás lenne a kezem. Rendkívül gusztusos látvány.

Mikor visszajöttem ebédről, kék, egymásba rakható dobozokat kellett összehajtanom, kb. 50-60 darabot. Először odaküldtek velem együtt valakit, aki azt sem tudta, mit kell csinálni és meglépett, mert ment valami fejtágítóra. 10 perc szerencsétlenkedés után valaki megmutatta, de neki is könyörögnöm kellett, hogy mutassa meg még egyszer.

Így aztán elkezdtem kék dobozokat gyártani, közben anyáztam és szitkozódtam, mint egy kocsis, mert gyakorlatilag egyedül kellett összehajtanom olyan dobozokat, amiket ketten is nehéz megcsinálni.Visszajött ugyan az a kedves lány a fejtágítóról, de az meg olyan félkegyelmű volt, hogy a 20. doboz után jött rá, mit is kell csinálni pontosan, és mikor ráébredt, elkezdte vadul fényezni magát,hogy milyen ügyes,és ettől még lassabban haladtunk.A vége az lett, hogy a kb. 50 doboz összehajtása nagyjából 2 óra alatt sikerült :):):). Este megszámoltam a kezemen keletkezett vágásokat: 28 db van, még most is fájnak. Olyan érzés, mintha a macskám a karmaival simogatta volna végig mindkét alkaromat...

Újabb negyed órán keresztül keringtem, mire kiderült, hogy már más a részlegvezető, ő két cingár vezetővel keringett körbe az eladótérben, ezért odamentem, mondtam neki, kész vannak a dobozok, mit csináljak. Az egyik ilyen kákabelű góré mondta, hogy rakjam ki a vágódeszkákat. Odamentem, kiraktam, de hát más is volt ott azon a raklapon, kerestem egy non food-os dolgozót, az meg elkezdett anyázni, mert ő 3 óráig szedegette azt, amit én visszaraktam. Király, érdemes volt dolgoznom. Visszaszedtem a cuccot, és segítettem neki két polcvéget kicserélni. Amit átpakoltunk, abból én levertem egy borospohár készletet, mondta: le van szarva, és a kisebb darabokat berugdosta a polc alá, hogy majd egy takarító megcsinálja.

Mikor elkészültünk, elkezdtünk sárga polcot keresni, mert ugye "akciós end"-en csak ilyen lehet. Ebben a Tesco-ban elfogadott tény, hogy sárga polc annyi van, mint fehér holló. Nehezen aztán találtunk, és mikor végeztünk, lejárt a munkaidőm, és eljöttem. De ekkor jött a fekete leves. 

Fél ötkor végeztem, és 6kor jött a kövi busz. Addig visszamentem a Tesco-ba, kaját meg zsepit venni, és álltam, mint egy hülye, várva a buszra. Ami nem hogy 6kor nem jött, csoda volt, hogy fél 7kor beállt a helyére.De addig 3 Tesco busz ment el a másik irányba. Engem aztán apám hazahozott, de mivel tök beteg voltam, már majdnem összeestem, és végül fél 7 helyett 3/4 8-ra értem haza...

...és mindezek mellett kiröhögtek, hogy a pólóm hátára rá van írva: "I love diákmunka"...

"Reménytélen" ?

Már lassan egy hete, hogy itthon dekkolok, mert egyszerűen nincsen semmi munka, nem hívnak dolgozni. Így hát itthon ülök, próbálok tanulni, írni a regényemet, vagy egyszerűen csak valami értelmeset kezdeni magammal, de egyelőre nem igazán akar összejönni. Elmúlni látszik az év eleji tettrekészség, és az, hogy változtatni akarok bizonyos dolgokon. Mert megint, újra és újra utamat állja a saját kishitűségem és az, hogy halasztgatok mindent, hogy majd megcsinálom, amolyan "patópáluras" módra. A szobám fala még nem dőlnek rám, de azért a saját életem falai talán igen. Meghülyülök, ha még jövő héten is itthon kell ülnöm.

Telihold, vagy mégsem?

Ma telihold van, péntek, és futni voltam. Nem tudom, e három dolog közül melyik az, ami a hirtelen hangulatváltozást és a jó ötleteket kiváltja, de remélem a mai eufóriám megmarad:)

Egy csodás nap emlékére

Tegnap délután, munkából hazafelé jövet éppen azon gondolkodtam, hogy miként lehetne lemondani az eheti munka egy részét. Pontosabban csak egy naptól szerettem volna igazándiból megszabadulni, de erről már lecsúsztam. Miközben így morfondíroztam, felhívtak a diákszövetkezettől, hogy hoppá, van egy kis variálás, nem kell annyi ember a Müllerbe, nincs-e kedvem menni dobozolni. Mikor mondta, hogy 10. kerület, és hogy a meló negyed nyolctól van, megörültem, hogy nem kell korán kelni, és még csak nincs is messze. Így hát belementem a váltásba. Én hülye!

Reggel, bár majdnem egy órával többet alhattam, hullafáradtan keltem fel. Végül nagy nehezen elindultam,  felvértezve a buszmenetrenddel, és az útvonaltervező által felkínált útvonal térképének skiccével a noteszomban. De mindez felesleges volt, ugyanis úgy eltévedtem, mint még soha. Furcsa módon ezen a környéken 3 Maglódi út is létezik, én persze nem a legszélesebb úton kerestem a 12/b-t, hanem oda baktattam, ahová az útvonaltervező mutatott. Ennek a környéknek a további érdekessége, hogy nincsenek utcatáblák, vagy ha vannak, mire észreveszed, már úgy is tök mindegy. A lényeg, hogy bementem a kinézett utcába, nézem a térképet, itt balra kéne menni. De nincs olyan, hogy balra. Se jobbra. Csak előre. Hát, jó, nézelődtem, látom, hogy megy jobbra egy kis földes , kitaposott ösvény. Nézem a térképet, ja, mondom, ez lesz az, mégiscsak jobbra, és nem balra. Aztán látom, hogy előttem, az ösvény mellett egy hatalmas, malom méretű gyárépület magasodik, reggeli zavaromban majdnem megkérdeztem az ajtajában dohányzó nénikét, hogy "Csókolom, eltévedtem, hol a g#ciben vagyok?". De aztán ráhagytam, és baktattam tovább.

A kis ösvény, ami eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, egyre szűkebb lett, kétoldalt egyre sűrűbb bozót burjánzott, ráadásul még a nap sem kelt fel egészen, az agyam pedig azon pörgött, vajon teljesen vagyok idióta, vagy csak félig, hogy bejöttem egy tök ismeretlen környéken egy olyan, névtelen (bár, sose lehet tudni, lsd. fentebb) kis közbe, ahol az támad meg, aki akar, és azt tesz velem, amit akar. De végül nem így lett, és én meg az egyre szemetesebb környéken átjutva kibukkantam egy bozótosból, előttem két sínpár, a túloldalán egy aszfaltos út. Örömömben majdnem felkiáltottam, hogy Heuréka, de aztán gyorsan lelohadt a lelkesedés: más volt az utcanév, ráadásul fordítva volt számozva, mint ahogyan azt én gondoltam. 

Újabb kóborlás, az utca  tőlem jobbra lévő vége felé vettem az irányt, és ott meg sem lepődtem azon, hogy ennek az utcának szintén tök ismeretlen a neve.Megfordultam, hogy egy utolsó lehetőséget adjak a mai napnak, és visszatértem hőn szeretett, szűk kis ösvényemre. Azt hiszem, itt kezdtem el sírni, de magam sem tudom, miért is pontosan.

A nap  lassan felkelt, bár értelme nem nagyon volt, a nyálkás, szürke köd ráült az egész városra, még inkább "vidámabbá" téve a napot. Az éjszakai fagy engedett, és ott, ahol korábban ropogott a cipőm alatt a fagyott avar, most lucskos, agyagos sár fogadott, amiben persze, hogy hozzam a formámat, majdnem el is taknyoltam. De aztán szerencsére nem, és kijutottam, vissza a MAGLÓDI útra, a nagyra és szélesre. A másik kettővel, amin a térkép szerint még végig is mentem, nem találkoztam.

Az utolsó esélyem az volt, hogy ezen a Maglódin megkeressem a 12/b-t. Nézelődök, itt a 10-es szám, akkor hát, jobbra el. Itt aztán egy 30 m széles, ugyanilyen hosszú sártenger fogadott, ami abszolút kikerülhetetlennek látszott, egyik oldalán egy 2m magas betonfallal, a másikon meg a villamossínekkel, amelyek között ma reggel sem kívántam volna meghalni. Így hát úrilányos módra gatyám szárait felrántottam, végigcsörtettem a latyakon, és megálltam a 12/b előtt. Homályosan emlékeztem a cég nevére, de nem volt ott a bejárati cégtáblán. Na, mondom, itt most vagy illegálisan van a cég, vagy pedig szégyenlik, hogy ilyen puttó helyen vannak bejelentve.Vagy ami még jobb, ez a munka kamu, és csak a világszép magyar lányokat akarják itt eladni ribinek.

Belépek a kapun, mutatom a portásnak a papíromat, eligazít, de persze én még itt is képes vagyok eltévedni. Bementem egy másik épületbe, aztán fél órás késéssel végül szerencsésen megérkezem. A főnök, Jean Claude (de nem Van Damme XD ), röviden csak Claude, nyugtatgat, bár a felét nem érti annak, amit mondok, ugyanis francia, és a magyart meg töri. A Decathlonos Nicola óta valahogy nem bírom az ilyen franciákat, de azért Claude-ról kiderül, hogy egész jó arc. Nem vicces, de legalább megértőnek mutatkozik a késés miatt, és nem is írja be. Egyszóval rendes.

Ahogy beléptem, négy riadtmadár- szemű diák néz  rám, a levegőben valami aceton-szagú cucc terjeng. Claude röviden elmagyaráz mindent, és az egyik diák betanít engem. Szabina nem volt túl kedves, de azért elmondta, mi a teendőm.Elkezdtem, és kb. 10 perc után úgy döntöttem, hogy kedvesen megkérem a főnököt, hadd menjek, mert érzem, az oldószer nem csak a műanyagot, hanem az agysejtjeimet is feloldja. De aztán ránézek az órára, és rájövök, hogy már 9 óra, most már kibírom.

A munka lényege az volt, hogy 3 részből álló, műanyag Strepsils-es serlegeket kellett összeragasztani úgy, hogy ne kend össze a fóliával már nem fedett részeit. Meg persze magadat és a többieket se. Mindezt olyan szag mellett, ami a tüdőd olyan szegletébe is eljut, amiről nem is tudtál, hogy létezik,és ahová szerintem a levegő sem teszi be a lábát. Nem találtam a tetrahidro-furánról semmi olyat, ami aggodalomra adna okot, de az tuti, hogy kesztyű, maszk, és szellőztetés nélkül nem dolgozhattunk volna. Bár Claude kedvesen megkérdezte, nincs-e kedvem jönni máskor is, és én nem utasítottam vissza szemtől szemben, de azért megígértem magamnak, hogy többet oda nem megyek dolgozni. És ez fix. Még most is émelygek tőle.