"It's the fear...."

Ez a szám jár a fejemben, közben pedig két érzés között őrlődök: őrjítő boldogság, és tébolyító félelem. Munkát ajánlottak diplomázás után azonnali kezdéssel. Messze, de ez a tökéletes munka, tökéletes munkatársakkal, főnökkel és álmaim netovábbja, hogy egy ilyen cégnél dolgozhassak...

"Ahhoz, hogy az ember önmaga lehessen, bátorságra van szükség. Bátorság kell ahhoz, hogy azt mondja férjének, feleségének, szüleinek, családjának, hogy nagyon szeretlek benneteket, de nekem saját életem és sorsom van, amit meg kell élnem. Ott vagytok a szívemben, de engedjetek szabadon döntenem, és közben ne ítéljetek."

Menni akarok, mennem kell, úgy érzem, ez a sorsom. Van elég bátorságom hozzá, végre van.

"Ha félek, magamhoz húzom a félelmem tárgyát. Megjelenik. Azzal festem a falra, hogy elgondolom, hogy teret engedek neki, hogy az aggodalmammal, a pesszimizmusommal magam éltetem."

És közben félek, borzasztóan félek. Olyan ez, mintha egy tökéltes jövőt festenének elém, amiről nem tudom elhinni, hogy igaz lehet. Nincs előtte túl sok akadály, de ezeket elsőre be kell vennem.
Annyira rettegek attól, hogy lehetetlen, hogy szinte el is hiszem. Pedig nem lehetetlen.

Mert LEHETETLEN NEM LÉTEZIK!

Számomra legalábbis nem !