Mikor, ha nem vasárnap? Én is vasárnap.....

Csináld a dolgodat, csináld reggeltől estig. Indulj korábban, ha hazaértél, akkor még nézz utána ennek-annak. Meg persze írjál le mindent, de főként hétköznap. Nincs időd semmire? Nekem sincs, én is hétvégén pótolom a lemaradást. Ja, hogy te ezt vasárnap este? De hát én akkor már nem akarok céges dolgokkal foglalkozni, intézd hétköznap....F@sz kivan már néha. Dolgozz hétvégén is, elvégre azért a kocsi... Persze, értem én. Dolgozom is. De akkor hogyan legyen jelentés pénteken? Jövőbe látok? Vagy mi? Eddig jó volt vasárnap este, eddig te is ültél rajta, hétfőn küldted tovább. Te magad mondtad, hogy van hétvége is. Szeretek is vasárnap kelni, hajnalban, a kedvesem mellől, aki még finoman utánam nyúl, hogy óvatosan vezess, és végigsimít a gerincemen azokkal a puha ujjakkal. Beleremegek, és bújnék vissza, de muszáj menni, intézni, hogy azért még legyen valami a vasárnapból.

Meg akkor ugye ott van az is, hogy szerinted elaprózom magam. Nyilván el. A nyakamba varrod a friss munkaerőt, tanítsam be, de nem kérdez semmit. Csak beül mellém. Lompos, nem szól rá senki, mint egy 15 éves, igénytelen, lompos punk. De nem 15, hanem 25. Vazeeee....Reggeli után nem mosol fogat? A szád szélén ott a rántotta, és egész nap ott van, nem törlöd le. Nem szólok, gondoltam nézel néha tükörbe is, de ezek szerint nem. És nem kérdezel, semmit. Ilyen nincs b@zmeg, nekem évek múltán is vannak kérdéseim. Ezernyi, olyan nincs, hogy te mindent tudsz. Én sem tudok eleget, nem magyarázok elég jól ahhoz , hogy azt mondhasd, minden egyértelmű. Még mások is visszakérdeznek néha... Jövünk-megyünk egész nap, iszonyú a csönd a kocsiban, kussolsz, mint aki fél. Nem vagyok ijesztő, kicsit talán harsány, de most leginkább fáradt. Fáradt tőled, a munkától, attól hogy nincs gyerek, hogy nem jön, hogy tudom, mit kell tenni érte, de ugye mikor, a nap csak 24 órából áll.

Azt mondod, ne aprózzam el magam, de nem tudom máshogy, ahhoz túlontúl is lekiismeretes vagyok. Lehet bele kéne sz@rni, mindenbe. De azt nem lehet. Innentől kezdve pedig egy ördögi kör. Columbo hadnagy felesége újra akcióban, csak nyomoz egész nap, kideríti a baj forrását, aztán kiderül, nem is az ő dolga lett volna, van arra más. De az meg nem csinálja. De ha baj van, mégis téged keres. És te vagy nyomozol, és megtalálod a "tűz" okát, vagy csak tüzet oltasz megint, hogy aztán nem sokkal később máshol, másnál megint tüzet olthass. Csak ettől meg nem tiszta a lelkiismeret... Viszont mennyivel jobb így, kiírva magamból <3

Egy unalmas nap margójára...

Nincs kedvem, semmihez nincs kedvem. Itthon vagyok, illetve vagyunk, nemrég néztünk meg egy filmet, de ettől is halálosam unom magamat. Nincs kedvem olvasni, se könyvet, se szakirodalmat. Holnap elutazunk egy másik országba (hideg, ködös, de szép). Boldognak kéne lennem, mert az utat nem én fizetem, de mégse. Hát ige, a pénz nem boldogít. 

Mostanában munkafronton sem az igazi minden. Ittt vagyok lassan 3 éve, de mostanában úgy érzem, túl hamar elszakad a cérna. Felkapom a vizet ostobaságokon, kiabálok, káromkodok. Dolgozni sincs kedvem. Pedig ez már nem fogható a tavaszi fáradtságra...

Csapongok, megint más téma. Van egy barátnőm a cégnél. Kedves csaj, de hát, őt nem az eszéért szeretjük. Megcsalta a férjét, már többször is. Eddig csak egyvalakiről tudtam, de most kiderült, megvolt neki az egyik- egyébként friss házas- kolléga is. Ez régi sztori, már vagy fél éve történt, de most majdnem megtörtént újra...Én most szembesültem ezzel az egésszel. Őrület, ide jutott a világ, itt tartunk. Van értelme egyáltalán egy párkapcsolatnak így? Van értelme pusztán a gyerekek miatt együtt maradni??

Néha a saját helyzetemen is elagyalok...Fél éve élünk együtt, gyakorlatilag az elmúlt egy évben alig volt köztünk intim együttlét. Azt is jobbára én erőszakoltam ki magamnak. Nem jó ez így, nem vagyok boldog. Már amúgy is alig ér hozzám, ma is jóformán egy szava nem volt hozzám, még arra sem volt képes, hogy az ebédet megköszönje. Fuck. 

Zajlik az élet...

Hűha, hol is kezdjem, hát tényleg zajlik, több fronton is egyszerre.

Kezdem a munka részével, mivel emiatt kezdtem el írogatni ma....

Három hosszú hét betegség után, végre visszatértem dolgozni. Furcsa volt újra visszaszokni, mert ilyenkor az ember nem leli a helyét, azt gondolja kicsit, hát, ha ezek kibírták nélkülem 3 hétig, minek jöttem vissza dolgozni? De persze némi szenvedés és agyalás árán rájöttem, hogy nyilvánvalóan szükség van a munkámra, hiszen néha magam is úgy gondolom, hogy még én is kevés vagyok a saját telepeim ellátására. De persze ehhez kellett ismét 3 hét.

Aztán sokasodott, nehezedett a munka az utóbbi 2 hétben, én meg fáradtam, és bár gyakorlatilag leszoktam a kávéról, mégis egyre többet agyaltam különböző okoknál fogva azon, hogy talán nem jól dolgozom, talán "szarul csinálom", csak már annyira reménytelen vagyok, hogy feladták. Pedig nem, és mikor a minap a főnökömmel egy közös boncolás apropóján végre tudtunk beszélni, kijelentette, nem érti, hogy miért gondolom egyáltalán azt, hogy elégedetlenek velem. Mert nem. És ezen felbuzdulva milliónyi új feladatot bízott rám, hogy az elképesztő... Változtatni fogunk egy csomó dolgon, pl.: ahogy/ahol eddig dolgoztam, heti jelentést kell írnom stb. 

Ami pedig a magánéletemet illeti, felcsillant a remény, hogy nem maradok vénlány :) 

Vannak napok....

Igen, vannak napok, mikor olyan abszurd feladatokkal bízzák meg az embert, hogy inkább visszakérdez, hogy biztosan jól hallotta-e...

Én kaptam egy ilyet 2 hete. Menjek ki az egyik telepre, és "ellenőrizzem" a telepi ellátót, hogy egy bizonyos vizsgálatot jól csinál-e meg. Lebeszéltem az öreggel (aki kb. a nagyapám lehetne...), hogy akkor együtt kimegyünk, megnézzük. Nem néztük meg az összes ólat, hiba volt, de meg sem fordult a fejemben, hogy az egész kabarémutatvány ezen részét megkérdőjelezzem. Mert bizonyára ő és közös "felettesünk" nyilvánvalóan megbeszélték...Hogy elég lesz csak párat átnézni....Ugyanezt tettük előző héten is, én ugyanúgy nem foglalkoztam a dologgal. Mert ezt leszámítva minden rendben ment. A saját telepeimen természetesen minden ólat végigböngésztem, mindenhonnan a szükséges számú állatot...De ez a későbbiekben "lényegtelen" volt...

Aztán jött a fekete leves....

Hogy én ezért meg azért lettem kiküldve, miért nem így csináltuk. Bassza meg az ég! Egyébként sem lennék az öreg helyében, mert milyen már, hogy egy unokám korú ember mondja meg, mit csináljak, de hogy ha ez az ember odaküld egy alig egy éve munkába állt még fiatalabb, még tapasztalatlanabb valakit,hogy ellenőrizzen, akkor az már tényleg egyenesen vérlázító. Még akkor is, ha történetesen senki sem mondja nekem, hogy engem ellenőrizni jött ez a csitri. Csak mert szerintem nyilvánvaló.

És valahol az is egy vicc az egészben, hogy ha képes volt kimenni egy olyan telepre, ahol ugyancsak nem ő az ellátó, akkor ugyanezt miért nem tudta megtenni ugyanitt??? Nekem ugyanúgy félnapi kiesést jelentett a munkából, sőt, időben még valamivel többet is, mivel nekem ugye nincsen pályamatricám, tehát az út egy részét kénytelen voltam kerülőutakon megtenni, hazafelé meg eltévedtem...

Mikor már nagyon csütörtök van...

 Lassan egy éve, hogy végeztem....És lassan egy éve annak is, hogy egy nagy baromfis cégnek dolgozom, mint állatorvos.

 Még mindig furcsa, hogy nőként vagyok itt, sok-sok-sok fickó között...Kezdenek ugyan "elférfiasítani", de azért még van min dolgozni. Mostanában elég sok konferencián, céges rendezvényen jártam, és bizony a saját korosztályomból mindössze egy, az idősebbek közül pedig csupán néhány nővel találkoztam.

 A mai napom "csodás" volt....7-re mentem, be, mert tudtam, hogy ha a termelési igazgató megérkezik, onnantól kezdve vége a munkának, ugyanis az illetőnek sose áll be a szája. Folyamatosan viccelődik, szórakoztat. Nem bírja a csöndet. 

 A legviccesebb mégis az, hogy annak ellenére, hogy az irodát reggel nem én nyitottam, mégis csend volt. Semmi mozgás...kb. 5 percig. Mert egy másik kolléga fél órán át jártatta nekem a száját...Így maradt még fél órám, de az alatt nem sokat haladtam...És persze természetesen a termelési igazgató is megjelent, és csak mondta, mondta és mondta a magáét.

 Ezután következett egy megbeszélés, persze angolul...Egy megbeszélés, amiről azt gondoltam, lezavarjuk egy óra alatt...de délután egykor jöttem ki...megebédeltem gyorsan, és folytattam a munkát ott, ahol reggel abbahagytam. Haladtam is vele elég jól, mígnem 3 óra felé megjelent a főnököm, és rájött az a fajta poénkodós szófosás, amitől azt hittem, ráborítom az asztalt... Ez nála azt jelenti, hogy miközben ő dolgozik (leveleket meg papírokat írogat), szórakoztatja az irodában ülő 4. embert, miközben folyamatosan szívja a véremet. Ezekre a "kedves" kis beszólásokra meg vagy nem mondok semmit, vagy kigondolok valami hasonlóan kedves megjegyzést, amivel ugyan ügyesen kivágom magam a kényes helyzetből, de közben meg elrontom, amit éppen csinálok. Szerintem az elmúlt egy évben nem hallottam annyi vaskos poént, mint ma...Kár is volna példát mondani rá, de némelyikbe még így is belepirultam..."elférfiasításom" ellenére...

És a legjobb, mi volt kedves főnököm válasza erre az egészre "hát te aztán jól kifogtál minket, úgy tűnik, mindenkinek az agyára ment a meleg"...Ilyen idióta kifogást...nekem is melegem van, mégsem vegzálok senkit miatta, legfeljebb morgok egy kicsit...

Még hogy ne dolgozz nőkkel...a másik se sokkal jobb...szerintem az uraknál is vannak egyfajta "piros betűs napok"...frusztrált kisgyerekes apukák a hét végére már olyan kiéhezettek, hogy a felgyülemlett feszültséget a fiatal kolléganőkön vezetik le és ordenáré szócsatékban élik ki magukat.

A legjobb, hogy holnap vezetői...már előre rettegek, megint mit fognak csinálni a többiek...De legalább már lassan péntek...nagyon péntek...

15 hónap, 19 nap...

Igen,pontosan ennyi ideje élek és dolgozok itt. Friss diplomás, fiatal nőként, egy olyan helyen,ahol mindenki férfi, idősebb és tapasztaltabb...

  Éppen most tértem vissza újra a munkába,egy hosszú, 3hétig elhúzódó betegség után. Megmondom őszintén, bár én visszajöttem, a munkakedvemet elhagytam valahol. Már alig várom, hogy ennek a hétnek vége legyen és hazamehessek Budapestre...

És most,hogy hazajöttem, végre sikerült lehiggadni is. Rájöttem,hogy valójában saját magamra haragszom,amiért állandóan azzal foglalkozom,hogy mások mit gondolhatnak rólam...Ez nálam az örök rettegés tárgya...Mert ugye nem szeretnék olyannà válni,mint az elődöm...akiről még mindig keringenek rosszindulatú(de valós) vagy éppen túlontúl őszintére sikeredett történetek...

De én nem vagyok ő. Jobb vagyok,jobban csinálom,szeretem,amit csinàlok,és szeretek ezekkel srácokkal dolgozni.

Mint a hegedű...

"Értelme magvait a sorsom
 szétszórja már, mint záruló virág.
 Félelmeim úgy könyörögnek érted,
 mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

 Amerre lépek: szétterülve, törten,
 emlékeink hullt erdője zizeg,
 s levéltelen napjaim ágbogán át
 eget betöltve sóhajt a neved.

 Ordítanék utánad, de hiába:
 oly néma vagyok, béna, mint az állat,
 és mint a kő, mely megütött, s utána
 ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

 Hegedűként, felsodort idegekkel,
 kiszáradva és megfeszülve élek,
 oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
 sikolt, szikrázik belőlem az ének."

Már 3. hónapja dolgozom...

Jó itt,jó kollégáim vannak, rendes főnököm...

Jó a lakás is,ahol lakom...

De...

Sok ideje már,hogy nincsen senkim,és kezdek belezavarodni....

És van itt valaki,akit már hónapok óta nagyon kedvelek...néha szeretem,néha gyűlölöm őt...

Óvatosan kell bánni vele,mert hihetetlenül érzékeny...

Próbálom titkolni az érzést,de nagyon nehéz...

Főleg úgy,hogy bár én tudom a legjobban,hogy házinyúlra nem lövünk,van valamiféle mágnes benne,amivel menthetetlenül magához vonz,és nem tudok szabadulni tőle...

Ehhez még tegyük hozzá,hogy mivel mindketten egyedül vagyunk,természetesen a kollégák folyamatosan húzzák vele az agyamat...már én magam sem tudom,mit gondoljak...

Ha éppen jóban vagyunk,relatíve kedves,de elég egy apróság és onnantól kezdve megint levegőnek néz engem...Mintha tőlem bármilyen vicc sértés lenne...