2011. május 27., péntek

A lényeg a fontos...már akinek

Hát, csak az a kérdés, hogy kinek mi a lényeg. Apám a minap kedvesen megjegyezte, hogy ha én is a Képzőre felvételiztem volna, akkor én is kapnék 5ösöket, mint a húgom. Rendkívül figyelmes megjegyzés volt, apámnak úgy tűnik nem az a fontos, hogy ki mit tanul, vagy hogy mennyit, hanem az, hogy hányast kap érte. 
Csak az a gáz benne, hogy nem gondolkodik el azon, hogy húgomnál egy szigorlatra való felkészülés időigénye is kevesebb, mint nekem egy egyszerűbb, kétkredites vizsga. Mégis milyen alapon hasonlítja össze kettőnk teljesítményt, ha egyszer ég és föld a két egyetem??! Az enyém komoly diplomát ad a legvégén, az övé meg egy barkácsolós büfészak, és a papírját altestének kitörlésére fogja tudni használni. Nagyjából. Nem azt mondom, hogy nekem meg lazán megy majd a munkakeresés, de talán mégis egyszerűbb lesz egy kicsit.
Tudom, ezen aztán igazán nem kellene bosszantanom magam, de idegesít, hogy így gondolja. Oké, tudom, hogy nem vagyok éltanuló. De nagyon nagy a nyomás, az én önbecsülésem amúgy is kb. a béka feneke alatt van, és ilyen és hasonló beszólásokkal nem sokat segít a helyzeten. Nehezen veszem rá magam a tanulásra, sajnos ez van, nem lustaságból, hanem mert szorongós vagyok. Apu azt gondolja, hogy ezt pár biztató szóval pikkpakk meg lehet oldani. Pedig elképzelni nem tudja, milyen  nehéz dolgom van. És nem azért, mert sokat kell tanulni, hanem mert mindig félek, és az kattog az agyamban, hogy mi lesz, ha... . Márpedig ez nem a legjobb dolog, így tehát az én esetemben egy vizsga nem azért nehéz, mert ténylegesen az, hanem mert mindig azzal kell kezdenem a tanulást, hogy legyőzzem halogatós, problémakerülő, szorongós természetemből fakadó félelmeket. És ez nem egyszerű, pedig millió féle megoldást kerestem már rá, de igazán bevált módszert, azt hiszem legalábbis, nem sikerült találnom. Még jó, hogy a család arra van, hogy támogasson és biztasson. Nos ez nálunk épp az ellenkezője.

2011. május 1., vasárnap

A munka ünnepe...

Tegnap kaptam egy sms-t, hogy ha van kedvem, menjek bringázni egy nagyobb túrára. Kiderült, hogy Esztergomba megyünk kocsival, és onnan pedig egy 130 km-es felvidéki túrát teszünk. Gondoltam én, milyen jó, végre egy kis mozgás a "kötelezően kiszabott punnyadás" után, amit a foghúzás miatt el kellett viselnem. Egyből belementem a dologba, mentünk is ma reggel, kiértünk Esztergomba, bő fél óra múlva a többiek is megérkeztek és elindultunk csinos kukás-narancssárga mellényünkben. Minden tök szép és jó volt, én irtó boldog voltam attól, hogy megint tekerek. Mindez az illúzió összesen 10 percig tartott, ami alatt megtettünk kb. 260 métert, amikor is megadta magát a biciklim hajtókarja, és lerepült. Egy darabig még agonizáltunk azon, hogy keressünk-e szerelőt vagy valami szerszámot, amivel meg tudjuk szerelni, de aztán abban maradtunk, hogy az egyik tag megcsinálja a bringámat jövő hétre. Így aztán bringa be a kocsiba,többiek visszatértek a tekeréshez, én meg át a városon és fel az első pesti buszra. 
Mondanom sem kell persze, hogy mérhetetlenül csalódott vagyok. Olyan érzés, mintha megcsaltak volna. Márpedig én tudom milyen az. És nem gondoltam, hogy ha egy egyszerű, két kerékkel rendelkező tárgy bedobja az unalmast, akkor az pont ilyen érzés. Én már lélekben felkészültem arra a katartikus élményre, amit a130 km letekerése után a kényelmes kocsiülés és a korábban felszabadult endorfin hatása  együttesen vált majd ki. És ez most teljesen kimaradt, helyén tátongó űrt semmi sem tölti ki. És most tekerés helyett elb@sztam a napot, nem mozogtam semmit, és még szomorkás a hangulatom is. És persze még mindig nem hiszem el, hogy az a tetves hajtókar már megint nem jó!!!!!!!!!!!!!!!!!!És jövő héten tényleg agyonverem a szerelőt azzal a mocsok hajtókarral...