Hát, csak az a kérdés, hogy kinek mi a lényeg. Apám a minap kedvesen megjegyezte, hogy ha én is a Képzőre felvételiztem volna, akkor én is kapnék 5ösöket, mint a húgom. Rendkívül figyelmes megjegyzés volt, apámnak úgy tűnik nem az a fontos, hogy ki mit tanul, vagy hogy mennyit, hanem az, hogy hányast kap érte.
Csak az a gáz benne, hogy nem gondolkodik el azon, hogy húgomnál egy szigorlatra való felkészülés időigénye is kevesebb, mint nekem egy egyszerűbb, kétkredites vizsga. Mégis milyen alapon hasonlítja össze kettőnk teljesítményt, ha egyszer ég és föld a két egyetem??! Az enyém komoly diplomát ad a legvégén, az övé meg egy barkácsolós büfészak, és a papírját altestének kitörlésére fogja tudni használni. Nagyjából. Nem azt mondom, hogy nekem meg lazán megy majd a munkakeresés, de talán mégis egyszerűbb lesz egy kicsit.
Tudom, ezen aztán igazán nem kellene bosszantanom magam, de idegesít, hogy így gondolja. Oké, tudom, hogy nem vagyok éltanuló. De nagyon nagy a nyomás, az én önbecsülésem amúgy is kb. a béka feneke alatt van, és ilyen és hasonló beszólásokkal nem sokat segít a helyzeten. Nehezen veszem rá magam a tanulásra, sajnos ez van, nem lustaságból, hanem mert szorongós vagyok. Apu azt gondolja, hogy ezt pár biztató szóval pikkpakk meg lehet oldani. Pedig elképzelni nem tudja, milyen nehéz dolgom van. És nem azért, mert sokat kell tanulni, hanem mert mindig félek, és az kattog az agyamban, hogy mi lesz, ha... . Márpedig ez nem a legjobb dolog, így tehát az én esetemben egy vizsga nem azért nehéz, mert ténylegesen az, hanem mert mindig azzal kell kezdenem a tanulást, hogy legyőzzem halogatós, problémakerülő, szorongós természetemből fakadó félelmeket. És ez nem egyszerű, pedig millió féle megoldást kerestem már rá, de igazán bevált módszert, azt hiszem legalábbis, nem sikerült találnom. Még jó, hogy a család arra van, hogy támogasson és biztasson. Nos ez nálunk épp az ellenkezője.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése