Több mindennel kapcsolatban felmerült bennem ez a kérdés. Egyrészt az, hogy koleszban, vagy itthon jobb-e. Ezt egyelőre csak elég felszínesen tudom megítélni, mivel koleszos még sose voltam. Úgy tűnik, talán ebben a félévben látatlanban mégis ennek a javára dől el a mérleg, így valószínűleg az elkövetkezendő hónapok során helyzetjelentéseimet többnyire onnan fogom már közvetíteni.
Másik téma az, hogy hogyan jobb az embernek, magányosan, más emberek problémáitól mentesen, vagy inkább társaságban. Ebben az esetben viszont egyre inkább afelé hajlok, hogy igyekezzem azokat az embereket, akik körülvesznek, nem túlságosan közel engedni magamhoz, mert úgy tűnik, többnyire csalódás a vége. Segítek valakin, cserébe nem azt kapom, amire vártam, vagy segíteni próbálok, és ezért az illető rá "zuhantja" élete összes problémáját. Vagy a buli és kikapcsolódás. Én már több, mint 2 éve szingliként tengődöm, persze nem önszántamból. Egyedül nyilván nem fogok ismerkedni, elég hülyén venné ki magát a dolog. De ha megyek a barátnőimmel, én (egoistának tűnhetek, de ez most őszinte önkritika), "színes" egyéniségem ellenére eltűnök közöttük, mert nem vagyok sem különösebben csinos (persze a magam módján mégiscsak,nem tartom magam rút kiskacsának, csak senki se látja bennem a hattyút,rajtam kívül), sem elég laza ahhoz, hogy túlszárnyaljam őket. Mert úgy tűnik, manapság ezeken akad meg az emberek szeme. A barátnőim olyanok, hogy minden ujjukra jut valaki, de nekik egyik sem jó. Így tehát mind egyedül vagyunk, de nekik legalább táplálhatja az önbizalmukat az, hogy legalább VALAKI érdeklődését felkeltették. Azt hiszem, egyértelmű, hogy a VALAKI fogalmába nem tartoznak bele a tizenéves suhancok, a munkások, a kukásautón lógó értelmes arcok, a hajléktalanok és a szexre éhes arab taxisok sem....
Néha az az érzésem, hogy változtatnom kellene azon, hogy ennyire befelé forduló vagyok, de egyszerűen nem tudok mit tenni, a környezetem egyszerűen ezt váltja ki belőlem.
tear&pain by kiskaticabogaar
