"It's the fear...."

Ez a szám jár a fejemben, közben pedig két érzés között őrlődök: őrjítő boldogság, és tébolyító félelem. Munkát ajánlottak diplomázás után azonnali kezdéssel. Messze, de ez a tökéletes munka, tökéletes munkatársakkal, főnökkel és álmaim netovábbja, hogy egy ilyen cégnél dolgozhassak...

"Ahhoz, hogy az ember önmaga lehessen, bátorságra van szükség. Bátorság kell ahhoz, hogy azt mondja férjének, feleségének, szüleinek, családjának, hogy nagyon szeretlek benneteket, de nekem saját életem és sorsom van, amit meg kell élnem. Ott vagytok a szívemben, de engedjetek szabadon döntenem, és közben ne ítéljetek."

Menni akarok, mennem kell, úgy érzem, ez a sorsom. Van elég bátorságom hozzá, végre van.

"Ha félek, magamhoz húzom a félelmem tárgyát. Megjelenik. Azzal festem a falra, hogy elgondolom, hogy teret engedek neki, hogy az aggodalmammal, a pesszimizmusommal magam éltetem."

És közben félek, borzasztóan félek. Olyan ez, mintha egy tökéltes jövőt festenének elém, amiről nem tudom elhinni, hogy igaz lehet. Nincs előtte túl sok akadály, de ezeket elsőre be kell vennem.
Annyira rettegek attól, hogy lehetetlen, hogy szinte el is hiszem. Pedig nem lehetetlen.

Mert LEHETETLEN NEM LÉTEZIK!

Számomra legalábbis nem !

Finito...

Végre vége az első hat hétnek Nem mondom, hogy semmit sem tanultam, de otthon talán hasznosabban el tudtam volna tölteni az időt...

Na de a lényeg, kicsit ez most nyomaszt, bár nem engem kéne...A két lány, akik velem voltak, idő előtt megpattantak, és az itteni "góré" rájött...Vagy legalábbis megsejtette, hogy talán nem kellő lelkesedéssel látogatták a baromfitelepet...És ma reggel ez a TSZ-elnök kinézetű fickó engem vett elő. 

Nagyon nem szeretek hazudni senkinek, pláne nem szemtől szembe...Ha egyszer a pokolra kerülök, akkor az a jó szívem miatt lesz...

Szerencs-e

Már a 3. hetemet kezdem itt Szerencsen. Ez a gyakorlati félévem első 6 hete. Sikeresen túl vagyok a tandíjam első részletének befizetésén is. Egyszóval szinte minden klappol.

SZINTE...

Két évfolyamtársammal lakom együtt, akiket jóformán alig ismerek. Bevallom őszintén, nem túlzottan örültem neki, hogy ezzel a két törtető libával leszek együtt, de úgy voltam vele, hogy adok nekik még egy esélyt, hogy bebizonyítsák, nem olyanok, mint amilyennek eddig láttam őket. Sikerült is nekik XD. Sokkal rosszabbak...

Először is, ők a 6 hetet kapásból 1 hét hiányzással indították, ami szerintem már önmagában véve elég indok arra, hogy csendben meghúzzák magukat. De nem, nekik nem tetszett semmi...A kaja mindenhol szar a városban, a szállás gusztustalan, a polcokra úgy pakolnak be, hogy előtte higi-kendővel kitörlik, a WC-t képesek voltak órákig súrolni...Mikor megérkeztek, akkor még volt itt egy kedves házaspár. Ritkán találkoztam velük, de akkor mindig normálisak voltak, sőt, mielőtt elmentek, a fickó még külön szólt is, hogy hagynak itt NEKÜNK egy pár kaját, amit nem vinnének el, mert úgysem tudják elhasználni. A két leányzó kiakadt azon, hogy egyáltalán velük egy épületben kell laknunk, meg azon is, hogy esténként, mikor általában egyszerre hárman neteztünk, gyakran megszakadt a kapcsolat...Szerintük ez a párocska volt a hibás, mert "nyilván egész délután a neten lógnak", az egyikük még majdnem hogy át is küldött volna, hogy kérdezzek már rá, mit csinál a párocska, hogy nincs net...Amiben az a legmókásabb, hogy net azóta nincs normálisan, mióta ez a két lány itt van...De ez kb. egy hét után esett le nekik. Kijelentették, hogy akkor osszuk be, ki mikor lóg a hálón, de az lett a vége, hogy én akkor tudok netezni, ha egyikük sincs itt...Mert a párocska elment, a net mégis szar még mindig...

Ezek persze hétköznapi apróságok, ilyesmiken már csak mosolyogni tudok...Nem foglalkozok velük.

A problémásabb dolog az, hogy eléggé el vannak tévelyedve. Mint már azt említettem, 1 héttel később érkeztek, de ahelyett, hogy csendben meghúznák magukat, inkább rögtön nekik állt feljebb. Szentül meg vannak ugyanis győződve arról, hogy ők az állatorvoshoz jöttek gyakorlatra és nem a SZMg. Zrt.-hez... Ami azért mókás, mert utána néztem egy kicsit, és a telep van megjelölve gyakorlati helyül, az állatorvos pedig gyakorlatvezető. Innentől kezdve nem várhatják az állatorvostól, hogy vigye őket magával napi 5 különböző telepre...Hiszen az illető nem ezt vállalta, naná, hogy nem akar napi 12 óra munka mellett ilyesmivel foglalkozni...Én a magam részéről nem hibáztatom őt.
Nem fogom azt mondani, hogy én tökéletesen elégedett vagyok mindennel, de ha van valami, amit Zsombor testvéremtől megtanultam, az az, hogy ha van egy helyzet, amin nem tudsz változtatni, akkor próbáld meg a legtöbbet kihozni belőle, és élvezni azt. Nos ez a két lány abszolút nem ezt az elvet vallja. Nekik van valami elcseszett elképzelésük arról, hogy milyen az ideális gyakorlat, és ezért boldog-boldogtalanba belerúgva, másokon átgázolva próbálják elérni ezt az idealizált gyakorlati oktatást... Amit ha elérnének, akkor is találnának olyan pontot rajta, amibe bele lehet kötni. Én is tudnék panaszkodni, de a mai nap után nem fogok. Mert a mai nap jó volt, és látom azt, hogy nincs problémájuk velem. Bármilyen furcsán is hangzik, szívesen megyek be reggelente, még akkor is, ha tudom, hogy nem fogom az aznapi 8 órás gyakorlati időt 100 %-ban értelmesen tölteni.

Ezek a lányok ott rúgnak bele az emberekbe, ahol lehet. Hihetetlen, de tényleg, hogy ma például engem kerestek, de a becenevemen. A "titkárnő", a RISKÁs-mindenes nem tudta hirtelenjében, hogy kit keresnek, és mikor mondták neki, hogy engem, de a rendes nevemet, akkor rájött, és mondta, hogy "miért, ti tudjátok a nevemet?"...és erre megsértődtek. Ha hazajönnek, minden nap végighallgatom, hogy valakivel megbeszélik telefonon, hogy itt milyen szar a gyakorlat és milyen idióták az állatorvosok, hogy nem úgy ugrálnak, ahogy ők fütyülnek...Tudják sajnos, hogy én sem vagyok elégedett mindennel, de ettől függetlenül próbálom kihozni belőle a legjobbat, de elképesztő, ahogy ők csak a rosszat keresik...döbbenet...

De, az én legeslegnagyobb szerencsémre elintézték, hogy mostantól a baromfitelepre járjanak, így csak napi 3-4 órára találkozom velük, akkor is többnyire neteznek meg az irtó fontos naplóval foglalatoskodnak :D

Kezd a pesti barátnőm egyre jobban hiányozni...ő sokkal nyugisabb náluk...és kedvesebb...

Álmok és álmodozás

Előző két napon dolgoztam, egyik nap fél 5-kor, másik nap 5-kor kellett kelnem. Hulla voltam már csütörtökön is, de pénteken már teljesen kész voltam, mire 2 órával a munka befejezése után hazaértem. Érthető hát a dolog, hogy az ébresztőt 9-re állítottam. Nem sikerült csak 7-ig aludni.

Elképesztő, hogy lassan 2 hónap távlatában is képes egy érzés ennyire lebénítani. Minden második nap vele álmodok, úgy alszom el, hogy az arca a szemem előtt lebeg, miközben lassan alig tudom felidézni. Ha kivételesen tényleg menne monori vásárra, akár még össze is futhatnék vele, de szerintem csak a szívemet fájdítanám vele. Jobb is, hogy már 12.-én vagy 13-án el kell utaznom Szerencsre....Jobban járok vele, azt hiszem...Néha sírhatnékom támad, hogy ennyire messze lakik. És fogalmam sincs, hogy reménykedhetek-e bármiben is a jövőt illetően, vagy sem...

(Közben a dolgaim rendeződni látszanak, így ezért tudott előtérbe kerülni egy ilyen, látszólag lényegtelen probléma.)

Most egy kis HS7 :)
Ettől kicsit jobb a kedvem is :)

Hiánypótlás...

Mint ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem, szerettem volna egy blogot vezetni a hortobágyi 2 hónapról, de ez a terv végül időhiány miatt nem valósulhatott meg. Utólag ugyan furcsa lenne a hortobágyi krónikákat leírni, de úgy döntöttem, hogy ha nem is az új blogon, de itt mindenképpen megemlékezem róluk. Nem egyszerűen azért, mert annyira érdekes, hanem mert a minap beszélgettem anyukámmal, és rájöttem, hogy igaza van. Soha nem voltam az a fajta ember, aki a gondjait, problémáit megosztja másokkal, nem beszéltem sokat sem.

Talán magamnak sem merem bevallani, hogy az eltelt 3 hét sem volt elég arra, hogy mindent feldolgozzak, és ha ez így megy tovább, akkor be fogok golyózni tőle. Hosszú ideje először jutott az eszembe például, hogy folytatom a regényemet. Ami általában csak akkor fordul meg a fejemben, ha valami gondom van, és nem tudom megoldani. A feszültséget az írásban vezetem le. 

Mint ahogy most is.

Előre leszögezném azt, hogy most nem panaszkodni akarok. Már korábban írtam, hogy hihetetlen sok jó dolog történt lent, és ez remek, de a rossz és nyomasztó dolgokkal is el kell idővel számolnom.

Lehet, hogy úgy lenne a legegyszerűbb, ha azzal kezdeném, hogy pontosan mik azok a dolgok, amik nyomasztanak, illetve nem tudok dűlőre jutni felettük.

- az augusztus-szeptemberi újság

- a "szőke barátnőm"

- a saját naivitásom

- az ember, akit túl jól ismerek, vagy éppen hogy nem ismerek

Bármilyen furcsán is hangzik, rémesen bosszant, hogy olyasvalakivel hasonlítanak össze, aki papíron ugyan többet tud a madarakról, mint én, gyakorlata viszont szinte nincs. Pláne nem fair azt írni, hogy mindketten rutinosak vagyunk bizonyos állatorvosi tevékenységekben. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki ezt esetleg elmondhatná magáról.

Az, hogy nem maradhattam a gyakorlatom alatt ott, az nagyon fáj, még mindig. Nem sértődtem meg, nem vagyok mérges, csak fáj. Közhelynek hangzik, de tényleg úgy fáj, mintha tövist döftek volna a lelkembe. És még sokáig fájni is fog. Az, hogy az ember, akit egy jó ideig a mentoromnak tekintettem, nem képes kiállni mellettem. Nyilván, ha mellém áll, akkor rájött volna a szőkeségre a hoppáré, de akkor is. Az az érzésem, hogy finoman el akartak távolítani. Ki lettem fizetve, vagy inkább le lettem fizetve. Hogy befogjam a számat, és ne terjesszek semmi olyat a kórházról, ami rontaná a hírnevüket. Nyilván hálásak is a munkámért, de utólag belegondolva, mikor rákérdezett Csuri, hogy "Ennyi elég lesz?", úgy hangzott a fejemben a folytatása, hogy : "...ahhoz, hogy tartsd a szádat?". Persze ez így nem egészen őszinte, kicsit sarkítom a saját érzelmeimet is ezzel kapcsolatban, de ettől függetlenül lehet benne némi igazság is.

Az is eszembe jutott, hogy talán túl sokat agyalok ezen az egészen, és sokkal egyszerűbb, mint aminek én gondolom...

Dilemma

Nem mintha arról lenne szó, hogy annyira népszerű vagyok, hogy kapkodnak utánam, most, hogy hazatértem Hortobágyról. Nem, szó sincs ilyesmiről. Mégis 2 programom van a hétvégére. Amiből egyet kellene választanom úgy, hogy senkit se sértsek meg :/

Leginkább Monorra mennék, egy kisállatvásárra. Ennek az oka, hogy ha ide megyek, akkor találkozhatok egy kedves, nagyon kedves barátommal, Stanko-val aki 257 km-re lakik tőlem, a határ túloldalán...Azt mondta, ha talál valakit, aki elhozza, akkor eljön ő is. Még nem felelt, de felettem meg ott lebeg Damoklész kardja, mert ha péntek estig nem találja ki, hogy jön-e, akkor fogalmam sem lesz, mit tegyek...Ha nemet mond, és nem jön, akkor megyek egy nagy csapat biciklissel a Tisza tóhoz és ezzel együtt Hortobágyra is. De ha péntekig nem derül ki, akkor jön az igazi dilemma. Ha meg tudom oldani, hogy szombat este hazajöjjek, akkor elmehetek én biciklizni, de ha nem, akkor nem megyek. Viszont ha nem megyek, és Stanko estére kitalálja, hogy mégsem jön, akkor két szék között a pad alá esete áll fenn, mert ugye akkor nem jutottam el Hortobágyra, és ha el is megyek Monorra, ő akkor sem lesz ott...és az nem ugyanaz.
Azt majd' elfelejtettem, amúgy péntek délután egy nyíregyházi lánnyal találkozom, aki most Pesten van, így végre ismét összefuthatnánk egy sörre :) De bárhogy is alakul, én péntek és szombat este nekem itthon kell aludnom.

Bár eredetileg úgy terveztem, hogy a hortobágyi hónapokról blogot vezetek majd, végül a sok elfoglaltság és teendő mellett nem jutott rá időm. Most, mikor újranéztem a fotókat, eszembe jutott, hogy mennyi jó dolog is történt. Misi apunak volt igaza, bár ezt már akkor is tudtam, hogy tényleg az. Szerinte ez a nyár olyan volt, mint a katonaság. Kaptunk hideget-meleget, de évek múlva már csak a jó dolgokra fogunk emlékezni. Én már most látom, pedig még egy hét sem telt el. Hiányzik az összes kiskamasz önkéntes, Juci anyu és Misi apu,  Johanna és Laura, a fogadott testvéreim: Zsombor, Dórika, Bogyó, a mentorom, Doki.
Soha, de soha nem volt még ilyen nyaram. Megismertem rengeteg kedves embert, rengeteget tanultam, láttam, csinálhattam, végre 4 év után először ismét szerelmes lettem :) Még ha talán plátói is, jelenleg úgy érzem, megtaláltam a másik felem. Zsomborra hallgatok, és arra gondolok, hogy ne aggódjak, a sors megoldja, ha akad még dolgunk egymással. Mindenesetre az én bőrömet is afféle aranyszál tépi, mint Gergőét és Tanarilláét. Egy jó hosszú aranyszál...