Hiánypótlás...

Mint ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem, szerettem volna egy blogot vezetni a hortobágyi 2 hónapról, de ez a terv végül időhiány miatt nem valósulhatott meg. Utólag ugyan furcsa lenne a hortobágyi krónikákat leírni, de úgy döntöttem, hogy ha nem is az új blogon, de itt mindenképpen megemlékezem róluk. Nem egyszerűen azért, mert annyira érdekes, hanem mert a minap beszélgettem anyukámmal, és rájöttem, hogy igaza van. Soha nem voltam az a fajta ember, aki a gondjait, problémáit megosztja másokkal, nem beszéltem sokat sem.

Talán magamnak sem merem bevallani, hogy az eltelt 3 hét sem volt elég arra, hogy mindent feldolgozzak, és ha ez így megy tovább, akkor be fogok golyózni tőle. Hosszú ideje először jutott az eszembe például, hogy folytatom a regényemet. Ami általában csak akkor fordul meg a fejemben, ha valami gondom van, és nem tudom megoldani. A feszültséget az írásban vezetem le. 

Mint ahogy most is.

Előre leszögezném azt, hogy most nem panaszkodni akarok. Már korábban írtam, hogy hihetetlen sok jó dolog történt lent, és ez remek, de a rossz és nyomasztó dolgokkal is el kell idővel számolnom.

Lehet, hogy úgy lenne a legegyszerűbb, ha azzal kezdeném, hogy pontosan mik azok a dolgok, amik nyomasztanak, illetve nem tudok dűlőre jutni felettük.

- az augusztus-szeptemberi újság

- a "szőke barátnőm"

- a saját naivitásom

- az ember, akit túl jól ismerek, vagy éppen hogy nem ismerek

Bármilyen furcsán is hangzik, rémesen bosszant, hogy olyasvalakivel hasonlítanak össze, aki papíron ugyan többet tud a madarakról, mint én, gyakorlata viszont szinte nincs. Pláne nem fair azt írni, hogy mindketten rutinosak vagyunk bizonyos állatorvosi tevékenységekben. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki ezt esetleg elmondhatná magáról.

Az, hogy nem maradhattam a gyakorlatom alatt ott, az nagyon fáj, még mindig. Nem sértődtem meg, nem vagyok mérges, csak fáj. Közhelynek hangzik, de tényleg úgy fáj, mintha tövist döftek volna a lelkembe. És még sokáig fájni is fog. Az, hogy az ember, akit egy jó ideig a mentoromnak tekintettem, nem képes kiállni mellettem. Nyilván, ha mellém áll, akkor rájött volna a szőkeségre a hoppáré, de akkor is. Az az érzésem, hogy finoman el akartak távolítani. Ki lettem fizetve, vagy inkább le lettem fizetve. Hogy befogjam a számat, és ne terjesszek semmi olyat a kórházról, ami rontaná a hírnevüket. Nyilván hálásak is a munkámért, de utólag belegondolva, mikor rákérdezett Csuri, hogy "Ennyi elég lesz?", úgy hangzott a fejemben a folytatása, hogy : "...ahhoz, hogy tartsd a szádat?". Persze ez így nem egészen őszinte, kicsit sarkítom a saját érzelmeimet is ezzel kapcsolatban, de ettől függetlenül lehet benne némi igazság is.

Az is eszembe jutott, hogy talán túl sokat agyalok ezen az egészen, és sokkal egyszerűbb, mint aminek én gondolom...