Már egy ideje foglalkoztat a kérdés, hogy azok a dolgok, amik történtek velem gyerekkoromban, milyen befolyással vannak rám most, a jelenben. Elsősorban most olyan eseményekre gondolok, amik rosszak voltak. De nem azért, mert borús hangulatban lennék, hanem mert végre meg tudom fogalmazni azokat a gondolatokat, amik eddig mindig utazás során vagy egyéb nem túl alkalmas időpontban jutottak az eszembe.
Első ilyen dolog, hogy 4 évesen perforált vakbélgyulladásom volt. Több okból is nehéz lenne elfelejteni. Egyrészt, mivel megnőttem, az eredetileg kicsi vágás a hasamon mostanra kb. 20 cm-esre nyúlt. Furcsa, hogy igazából sosem zavart, még kamaszkoromban sem, ugyanakkor nagyon érdekes, hogy szinte a testem részének tekintem, mintha mindig is ott lett volna. De néha azért eszembe juttatja azokat az emlékeket.
Másrészt mindig eszembe jut a 2 hónapos kórházi tartózkodásomról 2 jelenet, amolyan emlékfoszlány. Az egyik egy számomra oly kedves világoskék bögre, amin egy nap és egy hold volt. Borzasztóan sírtam, amikor leesett. És nem lehetett már összeragasztani. Most is hallom, ahogy csörömpölve padlót ér, és ezer darabra esik szét. Az éjszakás nővérke összeszedte, és kidobta, semmi vigasztalás, pedig nekem négyévesen is sokat jelentett már. A másik emlék több időpont összemosódott emléke. Ülök az ágyon, nézem a Bethesda ablakából, ahogy a kórház mögötti tűzoltóság piros autóit befedi a hó. És sírok. És most is, ahogy ez eszembe jut. Meg a szüleim arca, mikor megkérdeztem tőlük másnap, hogy én már akkor örökre itt fogok lakni? Aznap mindketten sírva mentek haza.
Van még valami, de ezt szinte félve mondom el. Az elveszített önbizalmamról szól, ami nem tudom, mikor tűnt el szinte végleg, de nyoma veszett. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok a harmadik. Tehát középső. És amolyan mellőzött középső. Egészen idáig nem volt velem gond, de így sem kaptam elég figyelmet, azt hiszem. Én nem hibáztatom a szüleimet ezért, de az biztos, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, nem azért nem lesz sok, mert sokba kerül, hanem mert nem akarom, hogy az legyen, mint velem, hogy a középső, tökéletesnek tűnő jó gyerek arra a sorsra jusson, mint én. Magamtól tanultam, jó jegyeim voltak, szerettem-nem-szerettem másokat. Volt bennem ambíció, hogy márpedig az leszek, aki mindig is lenni akartam, állatorvos. Akkoriban még nem gondolkodtam azon, hogy miért is akartam az lenni, de mostanáig elveszettnek tűnt a lehetősége, hogy valaha is megtudjam, mi vezényelt erre a pályára.Lesz egy szabad évem kitalálni, hogy mit is akarok kezdeni azzal, amit választottam. És érzem, hogy nem az egymillió forint az, ami bosszant, hanem hogy mi lett volna, ha tovább megyek, elvégzem az egyetemet, és semmit sem tudok. Ha nem találom meg azt, aminek hiánya miatt az elmúlt 4 év után a jövőt sötétnek fogom mindig is látni.
Szeretnék úgy diplomázni, hogy azt a magabiztosságot érezzem magamban, amit régebben is, hogy tudom azt, amit tudnom kell ahhoz, hogy doktorként elboldoguljak Magyarországon. Gyűjtöm az energiákat, és a pozitívumokat, amik szemben állnak azzal, ami az elmúlt 1 évben történt velem. Ezt a listát most el is kezdem, és azt hiszem, a jövőben bővülni fog.
1. visszanyerem az erőmet
2. egy kis kétkezi munka jót fog tenni a lelkemnek
3. lesz időm délutánonként biciklizni menni
4. eldönthetem, hogy mit szeretnék átismételni, vagy éppen ténylegesen megtanulni az előző évek tananyagaiból
5. megrajzolhatom a gyógyszertan TK ábráit úgy, hogy közben nem éppen két vizsga között állok
6. belekezdhetek egy olyan szakdolgozatba, ami tényleg érdekel és nem kell miatta előadásokat kihagynom
7. megszabadulok néhány nemkívánatos osztálytársamtól
8. kereshetek egy rendelőt, ahol hajlandóak fogadni, hogy magamba szívjak némi gyakorlati tudást
9. nem kell azon agyalnom, hogy jajajajajaj , nem tudok ennyi tételt megtanulni egy nap alatt...
10. talán sikerül találkozni az igazival :)
11. állítólag az alattunk lévő évfolyam nem olyan pofázós, nagyképű, mint a mienk
11. állítólag az alattunk lévő évfolyam nem olyan pofázós, nagyképű, mint a mienk
...egyelőre ennyi jutott az eszembe, de szerintem valóban bővül még a lista...
...és a listával szemben csak egy dolog áll: azt az egyet sajnálom, hogy bár lett volna több lelki erőm tanulni, de ez most már halottnak a csók, kár is ezen rágódni, inkább úgy veszem, hogy beteg lelkem most szólaltatta meg a vészcsengőt, nekem pedig le kell állítanom tartalék üzemmódra a motorokat, hogy később ismét nagy erővel induljanak újra :):):)
