Tegnap kaptam egy sms-t, hogy ha van kedvem, menjek bringázni egy nagyobb túrára. Kiderült, hogy Esztergomba megyünk kocsival, és onnan pedig egy 130 km-es felvidéki túrát teszünk. Gondoltam én, milyen jó, végre egy kis mozgás a "kötelezően kiszabott punnyadás" után, amit a foghúzás miatt el kellett viselnem. Egyből belementem a dologba, mentünk is ma reggel, kiértünk Esztergomba, bő fél óra múlva a többiek is megérkeztek és elindultunk csinos kukás-narancssárga mellényünkben. Minden tök szép és jó volt, én irtó boldog voltam attól, hogy megint tekerek. Mindez az illúzió összesen 10 percig tartott, ami alatt megtettünk kb. 260 métert, amikor is megadta magát a biciklim hajtókarja, és lerepült. Egy darabig még agonizáltunk azon, hogy keressünk-e szerelőt vagy valami szerszámot, amivel meg tudjuk szerelni, de aztán abban maradtunk, hogy az egyik tag megcsinálja a bringámat jövő hétre. Így aztán bringa be a kocsiba,többiek visszatértek a tekeréshez, én meg át a városon és fel az első pesti buszra.
Mondanom sem kell persze, hogy mérhetetlenül csalódott vagyok. Olyan érzés, mintha megcsaltak volna. Márpedig én tudom milyen az. És nem gondoltam, hogy ha egy egyszerű, két kerékkel rendelkező tárgy bedobja az unalmast, akkor az pont ilyen érzés. Én már lélekben felkészültem arra a katartikus élményre, amit a130 km letekerése után a kényelmes kocsiülés és a korábban felszabadult endorfin hatása együttesen vált majd ki. És ez most teljesen kimaradt, helyén tátongó űrt semmi sem tölti ki. És most tekerés helyett elb@sztam a napot, nem mozogtam semmit, és még szomorkás a hangulatom is. És persze még mindig nem hiszem el, hogy az a tetves hajtókar már megint nem jó!!!!!!!!!!!!!!!!!!És jövő héten tényleg agyonverem a szerelőt azzal a mocsok hajtókarral...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése