Tegnap délután, munkából hazafelé jövet éppen azon gondolkodtam, hogy miként lehetne lemondani az eheti munka egy részét. Pontosabban csak egy naptól szerettem volna igazándiból megszabadulni, de erről már lecsúsztam. Miközben így morfondíroztam, felhívtak a diákszövetkezettől, hogy hoppá, van egy kis variálás, nem kell annyi ember a Müllerbe, nincs-e kedvem menni dobozolni. Mikor mondta, hogy 10. kerület, és hogy a meló negyed nyolctól van, megörültem, hogy nem kell korán kelni, és még csak nincs is messze. Így hát belementem a váltásba. Én hülye!
Reggel, bár majdnem egy órával többet alhattam, hullafáradtan keltem fel. Végül nagy nehezen elindultam, felvértezve a buszmenetrenddel, és az útvonaltervező által felkínált útvonal térképének skiccével a noteszomban. De mindez felesleges volt, ugyanis úgy eltévedtem, mint még soha. Furcsa módon ezen a környéken 3 Maglódi út is létezik, én persze nem a legszélesebb úton kerestem a 12/b-t, hanem oda baktattam, ahová az útvonaltervező mutatott. Ennek a környéknek a további érdekessége, hogy nincsenek utcatáblák, vagy ha vannak, mire észreveszed, már úgy is tök mindegy. A lényeg, hogy bementem a kinézett utcába, nézem a térképet, itt balra kéne menni. De nincs olyan, hogy balra. Se jobbra. Csak előre. Hát, jó, nézelődtem, látom, hogy megy jobbra egy kis földes , kitaposott ösvény. Nézem a térképet, ja, mondom, ez lesz az, mégiscsak jobbra, és nem balra. Aztán látom, hogy előttem, az ösvény mellett egy hatalmas, malom méretű gyárépület magasodik, reggeli zavaromban majdnem megkérdeztem az ajtajában dohányzó nénikét, hogy "Csókolom, eltévedtem, hol a g#ciben vagyok?". De aztán ráhagytam, és baktattam tovább.
A kis ösvény, ami eleve nem volt túl bizalomgerjesztő, egyre szűkebb lett, kétoldalt egyre sűrűbb bozót burjánzott, ráadásul még a nap sem kelt fel egészen, az agyam pedig azon pörgött, vajon teljesen vagyok idióta, vagy csak félig, hogy bejöttem egy tök ismeretlen környéken egy olyan, névtelen (bár, sose lehet tudni, lsd. fentebb) kis közbe, ahol az támad meg, aki akar, és azt tesz velem, amit akar. De végül nem így lett, és én meg az egyre szemetesebb környéken átjutva kibukkantam egy bozótosból, előttem két sínpár, a túloldalán egy aszfaltos út. Örömömben majdnem felkiáltottam, hogy Heuréka, de aztán gyorsan lelohadt a lelkesedés: más volt az utcanév, ráadásul fordítva volt számozva, mint ahogyan azt én gondoltam.
Újabb kóborlás, az utca tőlem jobbra lévő vége felé vettem az irányt, és ott meg sem lepődtem azon, hogy ennek az utcának szintén tök ismeretlen a neve.Megfordultam, hogy egy utolsó lehetőséget adjak a mai napnak, és visszatértem hőn szeretett, szűk kis ösvényemre. Azt hiszem, itt kezdtem el sírni, de magam sem tudom, miért is pontosan.
A nap lassan felkelt, bár értelme nem nagyon volt, a nyálkás, szürke köd ráült az egész városra, még inkább "vidámabbá" téve a napot. Az éjszakai fagy engedett, és ott, ahol korábban ropogott a cipőm alatt a fagyott avar, most lucskos, agyagos sár fogadott, amiben persze, hogy hozzam a formámat, majdnem el is taknyoltam. De aztán szerencsére nem, és kijutottam, vissza a MAGLÓDI útra, a nagyra és szélesre. A másik kettővel, amin a térkép szerint még végig is mentem, nem találkoztam.
Az utolsó esélyem az volt, hogy ezen a Maglódin megkeressem a 12/b-t. Nézelődök, itt a 10-es szám, akkor hát, jobbra el. Itt aztán egy 30 m széles, ugyanilyen hosszú sártenger fogadott, ami abszolút kikerülhetetlennek látszott, egyik oldalán egy 2m magas betonfallal, a másikon meg a villamossínekkel, amelyek között ma reggel sem kívántam volna meghalni. Így hát úrilányos módra gatyám szárait felrántottam, végigcsörtettem a latyakon, és megálltam a 12/b előtt. Homályosan emlékeztem a cég nevére, de nem volt ott a bejárati cégtáblán. Na, mondom, itt most vagy illegálisan van a cég, vagy pedig szégyenlik, hogy ilyen puttó helyen vannak bejelentve.Vagy ami még jobb, ez a munka kamu, és csak a világszép magyar lányokat akarják itt eladni ribinek.
Belépek a kapun, mutatom a portásnak a papíromat, eligazít, de persze én még itt is képes vagyok eltévedni. Bementem egy másik épületbe, aztán fél órás késéssel végül szerencsésen megérkezem. A főnök, Jean Claude (de nem Van Damme XD ), röviden csak Claude, nyugtatgat, bár a felét nem érti annak, amit mondok, ugyanis francia, és a magyart meg töri. A Decathlonos Nicola óta valahogy nem bírom az ilyen franciákat, de azért Claude-ról kiderül, hogy egész jó arc. Nem vicces, de legalább megértőnek mutatkozik a késés miatt, és nem is írja be. Egyszóval rendes.
Ahogy beléptem, négy riadtmadár- szemű diák néz rám, a levegőben valami aceton-szagú cucc terjeng. Claude röviden elmagyaráz mindent, és az egyik diák betanít engem. Szabina nem volt túl kedves, de azért elmondta, mi a teendőm.Elkezdtem, és kb. 10 perc után úgy döntöttem, hogy kedvesen megkérem a főnököt, hadd menjek, mert érzem, az oldószer nem csak a műanyagot, hanem az agysejtjeimet is feloldja. De aztán ránézek az órára, és rájövök, hogy már 9 óra, most már kibírom.
A munka lényege az volt, hogy 3 részből álló, műanyag Strepsils-es serlegeket kellett összeragasztani úgy, hogy ne kend össze a fóliával már nem fedett részeit. Meg persze magadat és a többieket se. Mindezt olyan szag mellett, ami a tüdőd olyan szegletébe is eljut, amiről nem is tudtál, hogy létezik,és ahová szerintem a levegő sem teszi be a lábát. Nem találtam a tetrahidro-furánról semmi olyat, ami aggodalomra adna okot, de az tuti, hogy kesztyű, maszk, és szellőztetés nélkül nem dolgozhattunk volna. Bár Claude kedvesen megkérdezte, nincs-e kedvem jönni máskor is, és én nem utasítottam vissza szemtől szemben, de azért megígértem magamnak, hogy többet oda nem megyek dolgozni. És ez fix. Még most is émelygek tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése