Nem is említem azt a tényt, hogy hány nappal állok a sorsdöntő vizsgám előtt, de azt viszont biztosan kijelenthetem, hogy egész egyszerűen beijedtem. Sokat tanultam eddig is, és be is akarom fejezni a tanulást, de most, 67 tétellel a vége előtt egész egyszerűen beijedtem. És azt is tudom, hogy mitől. Attól félek, hogy mi lesz, ha végigveszem, és nem emlékszem semmire, mi lesz, ha nem sikerül végigvenni, mi lesz, ha három alkalomból egy sem jön össze. Most valahogy tisztábban látom ezt az egészet így, a nap végére, noha a reggel 6 óta tartó maratoni Everwood-filmnézés alaposan lefárasztotta az agyamat. Nem akarom az időmet rettegéssel, és a napok, órák, percek számolgatásával tölteni. Elvégre nem véletlen, hogy képes voltam egy teljes hónapot arra szánni az életemből, hogy megtanuljam ezt az anyagot, aminek a befogadására tavaly ilyenkor még totálisan képtelennek tartottam az agyamat. És most szinte hihetetlen sebességgel vagyok képes tanulni, sőt néha még élvezem is, hogy valami újat tanulhatok. Ez pedig jó, nagyon jó, őszintén örülök annak, hogy végre most, a nap végére ráébredtem arra is, hogy sokkal jobban meg kell bíznom magamban, és soha többet nem szabad a jövőről feltételes módban beszélni, vagy akár csak így is gondolni rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése