22...bódog sütinapot Katesz :)

Pff...ismét egy évvel öregebben, bár furcsa, csak most kezdtem el gondolkodni azon, hogy HŰHA, már tényleg 22 vagyok. Szerencsére se több, se kevesebb. Éppen elég ennyi. Viszont van valami vicces:) A változatosság kedvéért egy régi volt barátom ismét küldött üdvözlő sms-t. Nem igazán értem, miért rám pazarolja. Mert hogy NEM szeretem már, rég kiábrándultam belőle, sokszor csalódtam, félreismertem. Na de erről ennyit, mert ma elhatároztam, hogy igenis élvezni fogom mostantól a születésnapjaimat. Mert hát ilyen mégiscsak egyszer van egy évben. Meg aztán minek hagynám, hogy valaki belerondítson.Hát nem?

Egyébként is,ma ezt leszámítva jó napom van. Végre visszakapcsolták a netet, így aztán nem kell végre azzal foglalkoznom, hogy hol és mikor nézzem meg az email-jeimet meg egyebeket.Bár hozzátenném, nehéz szülés volt, mert kb 3-4 napja be lett fizetve, de nem kapcsolták vissza.

Fura dolog, de sosem szoktam igazán boldog lenni a születésnapomon. Nem is azért mert nincs ünneplés vagy ilyesmi, hanem mert mindig egyedül vagyok. Szinte az összes tesóm szülinapja olyan, hogy ott van a barátja, barátnője férje vagy menyasszonya.De idén más lesz, igyekszem ettől függetlenül élvezni a dolgot :) Meg attól eltekintve, hogy ma, a többi naphoz hasonlóan, tanulnom kell a vizsgáimra. Hááát, igyekszem, bár egy kis lazítás aszem még belefér ebbe is ;)

Mosoly...

"Egy magányos ember.
       Még egy magányos ember.
           Egy szégyenlős mosoly.
                 Két boldog ember."

Az egyik biztosan az, de vajon a másik is azzá lett?Mit olvashatunk ki vajon a másik mosolyából? Milyen az, amikor a másik másképpen mosolyog vissza ránk, mit másokra? Mikor érezni, hogy valami más, valami új és mély gondolat rejtezik a mosoly mögött? És vajon tényleg ott van az a gondolat, és nem csak mi képzeljük ezt így, mert így tűnik számunkra igaznak? Mikor érezhetjük úgy, hogy a mosoly, amire visszaemlékszünk, tényleg több volt, mint azelőtt, és nem csupán egy baráti mosoly. Vajon az a pár néma, boldog pillanat, ami eltelt a szótlan mosoly alatt, mindkettő magányos ember számára jelent valamit? És ha ez többször is megismétlődik, akkor mit gondolhatunk? Mit tehetünk, hogy ne rontsuk el azt, ami van, hogy ne emeljünk gátat egymás közé? Hogy a szégyenlős mosoly képe mindig olyan maradjon, mint legelőször volt?

Relax...avagy hogy ne legyünk idegesek, amikor azok vagyunk...

"Soha ne vitatkozz idiótákkal.Lesüllyedsz az ő szintjükre és legyőznek a rutinjukkal...."

      Woody Allen

Egyetlen dolog van, ami az emberekben igazán fel tud bosszantani. Ez pedig az, amikor valaki hülyeségről vagy hazugságról próbál meggyőzni. Más dolog az, ha valaki valamit rosszul tud, és más az, hogyha tudja, hogy nincs igaza, és mégsem ismeri be. Igaz, hogy én is nehezen veszem magam rá ilyesmire, gyakran több napba telik, mire rászánom magam, de ha teljességgel bebizonyosodik, hogy nem volt igazam, akkor bocsánatot kérve megmondom a másiknak, hogy tényleg neki volt igaza.

Na, de a lényeg: ha egy ilyen emberrel vitatkozom, az gyakran átmegy veszekedésbe. Ideges leszek attól, ha valakit nem tudok meggyőzni arról, hogy igenis NEKEM van igazam, és nem neki. Persze ettől és sírógörcsöt kapok, és alul maradok a vitában. Bár, igyekszem elsajátítani a gyors relaxáció módszerét.Meg minél inkább magamévá tenni Woody Allen tanácsát...

Nincs cím...

"Ha az ember magányra vágyik, akkor nem az egyedüllét, hanem csak a megfelelő ember közelsége kell neki."

Még címet kitalálni sincsen kedvem. Mert semmihez sincsen. Még ehhez sem. pedig csak egy mondat. Egy mondat, ami az olvasó figyelmét megragadná. De most ne a figyelemfelkeltés a lényeg. Hanem maga a cikk. Hogy ha leírom, akkor jobban érezzem magam. Mert hiányérzetem van.

Egy dolgot hiányolok az életemből, az pedig egy igazi társ: egy gyengéd, szerető férfi. Akihez oda lehet bújni, és nem lök el magától soha. Próbálom pozitívan szemlélni a dolgokat, hogy egyszer nekem is sikerül, hogy egyszer én is rátalálok. De addig? Addig egyedül tengődöm, miközben belülről mardos a kín, hogy olyan embereknek sikerült párt találniuk, akikről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán valaha bárki is rájuk néz.

 "És ÉN? Hát velem mi lesz?"...

Nálam sokkal fiatalabbak néha rám vetik a szemüket, de azok nem ismernek, csak annyit mondanak: "milyen szép arca van!", vagy "milyen csinos!". De a belsőmet, azt értékeli-e valaki? És ha igen, miért vár? Miért vár ennyit? Miért nem lép? Igyekszem palástolni a dolgot, de néha rettenetesen magányos vagyok, amit még magamnak is nehezen vallok be. És mi ebben a legfurcsább? Az, hogy pár órával ezelőtt még féktelenül jó kedvem volt. Aztán egyszer csak RECCS!!! Mintha a jókedvemet tartó kötelet elvágták volna, én pedig a földre zuhantam.És nem tudtam megmagyarázni magamnak, mitől a rosszkedv? Mitől ez a lehangoltság? De most már értem. Hát csak ennyi lenne az egész? Elég egy negatív gondolat,egy laza mozdulat és máris összeesik a kártyavár? Ideje újra nekifogni az építkezésnek, csak stabilabb " alapanyagból".

Lehetetlen nem létezik...mentsük meg a Maros mozit...

"A lehetetlen csupán egy nagy szó, amellyel a kisemberek dobálóznak,mert számukra könnyebb egy készen kapott világban élni,mint felfedezni magukban az erőt a változtatásra. A lehetetlen nem tény. Hanem vélemény. A lehetetlen nem kinyilvánítás. Hanem kihívás.A lehetetlen lehetőség. A lehetetlen múló pillanat.

A lehetetlen nem létezik."
Talán a kisemberek azt gondolhatták, hogy a Maros mozi immáron a pusztulás útjára lépett. Mert azt gondolhatták, lehetetlen, hogy valaha megmentse bárki is. De ezúton örömmel jelenthetem, az épület áll, relatíve jó állapotban, és egy nem túl nagy, ámde annál lelkesebb csapat nekifogott a felújításának. Bennem feléledtek a régi emlékek, amikor még én is jártam is moziba.Ha jól emlékszem a Drágám a kölykök összementek c. filmet néztük meg. Egy fényképszerű, bevillanó emlék ez csupán, egészen pontosan az, amikor a papa az evőkanálban megpillantja tejben úszó kisfiát.Remélem lesz még alkalmunk rá a jövőben, hogy megnézhessük!

Érezd a napfény érintését...

Azt hiszem, egészen jól teljesítettem a múlt héten. Már ami az elhatározásomat illeti. Mert hogy sikerült beváltani. Nem foglalkozom mások gondjaival, néha, ha tudok, segítek, de igyekszem nem átvenni mások hangulatát. Már ha az a rosszkedvvel egyenlő. Persze ez az elhatározás sem segített abban, hogy a dögunalmas kórélettan gyakorlatot egy darabban túléljem. A változatosság kedvéért továbbra is rettenetesen unalmas. De a többi előadáson tudok figyelni, vagy legalábbis úgy tenni, mintha figyelnék, de épp mást tanulok.

Ezen a héten ráadásul -fogalmazzunk finoman- iszonyatos ítéletidő volt. Engem viszont még ez sem hangolt le. Téli születésű emberként sokkal kellemesebbnek találtam, hogy egész héten esik az eső és orkán erejű szél fúj, mintha tűzne a nap és 60 fok lenne. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy a meleg és a napsütés rossz, csak egyszerűen azt, hogy mindent mértékkel.Mert akkor jó az időjárás, hogyha a napi hőingadozás nem nagyobb, mint 20 fok. Kicsit furcsa is volt nekem mostanáig, hogy reggelente 10 , délre meg már 30 fok volt. Nem is tudom, hogyan lehet úgy felöltözni, hogy reggel az ember ne fázzon, de ne is legyen délutánra melege. Mert az előző hetet leszámítva az egész szeptember ilyen volt, és szerény véleményem szerint elviselhetetlen. De ez a mostani időjárás nagyon tetszik.

És erről még valami eszembe jutott. Sok olyan embert ismerek, aki nagyon utálja a hideget. És ehhez hozzátenném, hogy mind nagyon fázós. Viszont! Nem értem, hogy akkor miért nem vesz fel rendes meleg ruhát? Én is szoktam fázni, ilyenkor több vagy vastagabb ruha van rajtam, és így a közérzetem is sokkal jobb. De ezek az emberek ahhoz az időjáráshoz öltöznek, amilyennek szerintük lennie kéne most. Vagyis kb 15 fokhoz, napsütéshez, szélcsendes időhöz. Pedig hát nem az van. Én eddigi 21 és 3/4 évem alatt megtanultam, hogy felesleges az időjáráson bosszankodni, mára ebből csak a szél gyűlölete maradt meg, mert azt bizony továbbra sem szeretem. Bár abban is van valami jó. A nagy nyári melegben még mindig hasznos lehet a kellemes kis szellő! ;)

Szerintem az a lényeg, hogy ki hogyan érzi magát legbelül. Bennem most 20 fok van, napsütés és a tengerparton üldögélek egy pohár limonádéval a kezemben... :P

"Keep smiling"

Az USA-ban járja ez a mondás. Miszerint mosolyogj mindig, akkor is ha a legkevésbé sem akarsz. Ha egy idegennel beszélsz, ha rossz a kedved, ha jó a kedved, ha rosszkedvű emberek vesznek körül, ha ezek az emberek netán még rosszindulatúak is. Persze nem hagyható ki a listából az sem, hogy mosolyogj, ha fáradt vagy, ha kirúgtak a munkahelyedről vagy utálod azt az embert, aki nap mint nap melletted van. Ne mutasd senkinek, ha rosszkedvű vagy. Mindenki azt lássa rajtad, amit minden amerikai arcnak tükröznie "kell": ez a lehetőségek országa, ahol mindenki szabad boldog , és azt csinálja, amit akar. Számomra ez idáig leginkább a struccpolitikával volt egyenértékű.

Bár ha az ember jól meggondolja, ebben azért van némi igazság.

Nem arról beszélek, hogy jó dolog az, ha az ember valahol szarul érzi magát, akkor mindenképpen maradjon ott, ahol van, és igyekezzen minél jobb képet vágni hozzá. Hanem arról, hogy vannak olyan események, emberek, helyek, amiket az ember el kell viseljen. Akkor is, ha történetesen nem szereti. És láss csodát, sokkal egyszerűbb minden, ha az ember úgy áll hozzá, hogy minden rosszban van valami jó. Mert az az ember, akit utálunk, később akár jó baráttá válhat. A rosszkedv előbb-utóbb jóra fordul. A sok tanulásba fektetett munka előbb-utóbb sokszorosan megtérül. Mikor az ember egy olyan helyre kerül, ahol az egész életében a saját hivatásával foglalkozhat. Ahol nem esik majd nehezére olyan emberekre is rámosolyogni,akiket nem ismer. Bár hozzáteszem, ez az egyetlen dolog,amihez eddig is így álltam hozzá. Mert van, hogy az ember felszáll a tömött metróra, és a sok idegen emberrel összemosolyog azon, hogy egy kislány/kisfiú miket csacsog az anyukájának. Vagy hogy egy frissen műtött cicus milyen édes hangon tud nyivákolni a szűk szállítódobozban, hangot adva nemtetszésének. Vagy ha a buszmegállóban egy csöpp óvodás kislány udvariasságból nem fogadja el a cukorkát anyukájától, amíg az meg nem eszi az első szemet. Az élet apró örömei. És így nem feltétlenül kell az embernek az erőltetett mosoly, hamarosan őszintévé válik, ha az ilyen dolgokat észreveszi.

És most, hogy miért is ez jutott az eszembe? Jómagamat az optimista emberek közé sorolom. Nem az elvakult optimistákhoz, hanem a józanabbik fajtához. Ám az én életemben is vannak hullámvölgyek. Mint most is. Ez nem azt jelenti nálam, hogy minden rossz, ami körülöttem van, hanem a körülöttem lévő emberek egy része rettentően pesszimista és állandóan rosszkedvű. És ettől bizony nekem is elég gyakran rosszkedvem lesz. Mert hogy otthon, mikor felébredek reggel, általában jó a kedvem. Jókedvűen reggelizem, még ha fáradt is vagyok. Bemegyek az egyetemre, és már a rosszkedvű emberek fogadnak. Szeretném, ha mindenki egy kicsit vidámabb lenne. Azt hiszem, egész hétvégén azon fogok gondolkodni, miként oldjam meg.De, az Optimista Klub talán segít :)