"Ha az ember magányra vágyik, akkor nem az egyedüllét, hanem csak a megfelelő ember közelsége kell neki."Még címet kitalálni sincsen kedvem. Mert semmihez sincsen. Még ehhez sem. pedig csak egy mondat. Egy mondat, ami az olvasó figyelmét megragadná. De most ne a figyelemfelkeltés a lényeg. Hanem maga a cikk. Hogy ha leírom, akkor jobban érezzem magam. Mert hiányérzetem van.
Egy dolgot hiányolok az életemből, az pedig egy igazi társ: egy gyengéd, szerető férfi. Akihez oda lehet bújni, és nem lök el magától soha. Próbálom pozitívan szemlélni a dolgokat, hogy egyszer nekem is sikerül, hogy egyszer én is rátalálok. De addig? Addig egyedül tengődöm, miközben belülről mardos a kín, hogy olyan embereknek sikerült párt találniuk, akikről nem is gondoltam volna, hogy egyáltalán valaha bárki is rájuk néz.
"És ÉN? Hát velem mi lesz?"...
Nálam sokkal fiatalabbak néha rám vetik a szemüket, de azok nem ismernek, csak annyit mondanak: "milyen szép arca van!", vagy "milyen csinos!". De a belsőmet, azt értékeli-e valaki? És ha igen, miért vár? Miért vár ennyit? Miért nem lép? Igyekszem palástolni a dolgot, de néha rettenetesen magányos vagyok, amit még magamnak is nehezen vallok be. És mi ebben a legfurcsább? Az, hogy pár órával ezelőtt még féktelenül jó kedvem volt. Aztán egyszer csak RECCS!!! Mintha a jókedvemet tartó kötelet elvágták volna, én pedig a földre zuhantam.És nem tudtam megmagyarázni magamnak, mitől a rosszkedv? Mitől ez a lehangoltság? De most már értem. Hát csak ennyi lenne az egész? Elég egy negatív gondolat,egy laza mozdulat és máris összeesik a kártyavár? Ideje újra nekifogni az építkezésnek, csak stabilabb " alapanyagból".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése