Hiánypótlás...

Mint ahogy azt már egy korábbi bejegyzésemben említettem, szerettem volna egy blogot vezetni a hortobágyi 2 hónapról, de ez a terv végül időhiány miatt nem valósulhatott meg. Utólag ugyan furcsa lenne a hortobágyi krónikákat leírni, de úgy döntöttem, hogy ha nem is az új blogon, de itt mindenképpen megemlékezem róluk. Nem egyszerűen azért, mert annyira érdekes, hanem mert a minap beszélgettem anyukámmal, és rájöttem, hogy igaza van. Soha nem voltam az a fajta ember, aki a gondjait, problémáit megosztja másokkal, nem beszéltem sokat sem.

Talán magamnak sem merem bevallani, hogy az eltelt 3 hét sem volt elég arra, hogy mindent feldolgozzak, és ha ez így megy tovább, akkor be fogok golyózni tőle. Hosszú ideje először jutott az eszembe például, hogy folytatom a regényemet. Ami általában csak akkor fordul meg a fejemben, ha valami gondom van, és nem tudom megoldani. A feszültséget az írásban vezetem le. 

Mint ahogy most is.

Előre leszögezném azt, hogy most nem panaszkodni akarok. Már korábban írtam, hogy hihetetlen sok jó dolog történt lent, és ez remek, de a rossz és nyomasztó dolgokkal is el kell idővel számolnom.

Lehet, hogy úgy lenne a legegyszerűbb, ha azzal kezdeném, hogy pontosan mik azok a dolgok, amik nyomasztanak, illetve nem tudok dűlőre jutni felettük.

- az augusztus-szeptemberi újság

- a "szőke barátnőm"

- a saját naivitásom

- az ember, akit túl jól ismerek, vagy éppen hogy nem ismerek

Bármilyen furcsán is hangzik, rémesen bosszant, hogy olyasvalakivel hasonlítanak össze, aki papíron ugyan többet tud a madarakról, mint én, gyakorlata viszont szinte nincs. Pláne nem fair azt írni, hogy mindketten rutinosak vagyunk bizonyos állatorvosi tevékenységekben. Minden nagyképűség nélkül állíthatom, hogy kettőnk közül én vagyok az egyetlen, aki ezt esetleg elmondhatná magáról.

Az, hogy nem maradhattam a gyakorlatom alatt ott, az nagyon fáj, még mindig. Nem sértődtem meg, nem vagyok mérges, csak fáj. Közhelynek hangzik, de tényleg úgy fáj, mintha tövist döftek volna a lelkembe. És még sokáig fájni is fog. Az, hogy az ember, akit egy jó ideig a mentoromnak tekintettem, nem képes kiállni mellettem. Nyilván, ha mellém áll, akkor rájött volna a szőkeségre a hoppáré, de akkor is. Az az érzésem, hogy finoman el akartak távolítani. Ki lettem fizetve, vagy inkább le lettem fizetve. Hogy befogjam a számat, és ne terjesszek semmi olyat a kórházról, ami rontaná a hírnevüket. Nyilván hálásak is a munkámért, de utólag belegondolva, mikor rákérdezett Csuri, hogy "Ennyi elég lesz?", úgy hangzott a fejemben a folytatása, hogy : "...ahhoz, hogy tartsd a szádat?". Persze ez így nem egészen őszinte, kicsit sarkítom a saját érzelmeimet is ezzel kapcsolatban, de ettől függetlenül lehet benne némi igazság is.

Az is eszembe jutott, hogy talán túl sokat agyalok ezen az egészen, és sokkal egyszerűbb, mint aminek én gondolom...

Dilemma

Nem mintha arról lenne szó, hogy annyira népszerű vagyok, hogy kapkodnak utánam, most, hogy hazatértem Hortobágyról. Nem, szó sincs ilyesmiről. Mégis 2 programom van a hétvégére. Amiből egyet kellene választanom úgy, hogy senkit se sértsek meg :/

Leginkább Monorra mennék, egy kisállatvásárra. Ennek az oka, hogy ha ide megyek, akkor találkozhatok egy kedves, nagyon kedves barátommal, Stanko-val aki 257 km-re lakik tőlem, a határ túloldalán...Azt mondta, ha talál valakit, aki elhozza, akkor eljön ő is. Még nem felelt, de felettem meg ott lebeg Damoklész kardja, mert ha péntek estig nem találja ki, hogy jön-e, akkor fogalmam sem lesz, mit tegyek...Ha nemet mond, és nem jön, akkor megyek egy nagy csapat biciklissel a Tisza tóhoz és ezzel együtt Hortobágyra is. De ha péntekig nem derül ki, akkor jön az igazi dilemma. Ha meg tudom oldani, hogy szombat este hazajöjjek, akkor elmehetek én biciklizni, de ha nem, akkor nem megyek. Viszont ha nem megyek, és Stanko estére kitalálja, hogy mégsem jön, akkor két szék között a pad alá esete áll fenn, mert ugye akkor nem jutottam el Hortobágyra, és ha el is megyek Monorra, ő akkor sem lesz ott...és az nem ugyanaz.
Azt majd' elfelejtettem, amúgy péntek délután egy nyíregyházi lánnyal találkozom, aki most Pesten van, így végre ismét összefuthatnánk egy sörre :) De bárhogy is alakul, én péntek és szombat este nekem itthon kell aludnom.

Bár eredetileg úgy terveztem, hogy a hortobágyi hónapokról blogot vezetek majd, végül a sok elfoglaltság és teendő mellett nem jutott rá időm. Most, mikor újranéztem a fotókat, eszembe jutott, hogy mennyi jó dolog is történt. Misi apunak volt igaza, bár ezt már akkor is tudtam, hogy tényleg az. Szerinte ez a nyár olyan volt, mint a katonaság. Kaptunk hideget-meleget, de évek múlva már csak a jó dolgokra fogunk emlékezni. Én már most látom, pedig még egy hét sem telt el. Hiányzik az összes kiskamasz önkéntes, Juci anyu és Misi apu,  Johanna és Laura, a fogadott testvéreim: Zsombor, Dórika, Bogyó, a mentorom, Doki.
Soha, de soha nem volt még ilyen nyaram. Megismertem rengeteg kedves embert, rengeteget tanultam, láttam, csinálhattam, végre 4 év után először ismét szerelmes lettem :) Még ha talán plátói is, jelenleg úgy érzem, megtaláltam a másik felem. Zsomborra hallgatok, és arra gondolok, hogy ne aggódjak, a sors megoldja, ha akad még dolgunk egymással. Mindenesetre az én bőrömet is afféle aranyszál tépi, mint Gergőét és Tanarilláét. Egy jó hosszú aranyszál...

Családom és egyéb állatfajták, kontra karácsony

Nem, nem tervezem, hogy a karácsony előtti hajszára egy szót is pazaroljak, inkább átugrom ezt az amúgy is agyoncsépelt témát, és rögtön rátérek a lényegre: milyen is a karácsony egy nagy családban.

Először is, tisztázzuk, mi a nagy család: apuka, anyuka, sok gyerekkel (sok= 3+n, ahol n >1), plusz az unokák. Nálunk mindenből akad bőven, s én, mint az egyik középső rendelkezem némi plusszal a többiekhez képest. Rálátok a kisebbek és a nagyobbak életére is, és mivel épp(cirka 4 éve) nincs senkim, még időm is jut arra, hogy megfigyeljem őket. Ami karácsonykor különösen mókás tud lenni.

Először is, mindig minden már karácsony előtt pár nappal elkezdődik. Én ugyan a halogatás nagymestere vagyok, az ünnepek esetében azonban mindig mindent előre elintézek, mert nem bírom a tömeget. És tényleg a tömegiszony miatt intézek mindent előbb, nem a rohanásért, ugyanis én egy hónappal karácsony előtt is éppen úgy képes vagyok rohangálni, mintha december 24-én reggelre hagynám az egészet.

Elsőként megfigyelem, ahogy a többiek lázasan készülődnek, míg nekem már csak egy dolgom van: rendet rakni a szobámban, és takarítani, hogyha netán betévedne egy eltévelyedett rokon az ünnepek alatt, ne a koszos ruhák és szaloncukor-papírok tömkelegén kelljen átverekednie magát az illetőnek, mikor az ősök benyitnak hozzám: "Na, ez itt a mi kis dokikánk kuckója, itt tölti élete java részét a könyvei között stb. ".

Szépen lassan mindenki kezd megőrülni, és akkor jön a csúcs: díszítsük fel a fát, 23-án este. Ehhez több mókás dolog is kapcsolódik. Alapjába véve öten díszítünk fát: apu, a bátyám , a két húgom, és én, bár inkább mondanám, hogy 4-en, mert én a szaloncukrok cérnájának kötözgetésével olyan sokáig elmolyolok, hogy mire elkészülök vele, addigra jóformán kész a fa.

Első lépésként felkerül a szoci korszakból örökölt izzósor, amiből minden évben kiég 3-4, és fél órába telik, mire kiderítjük, melyik is égett ki, közben apu anyázik, hogy megint nem vettünk pót-izzót, és a szabóbolt már bezárt (bár a Jóisten se tudja, ők minek árulnak izzót...).

A másik vicces dolog, hogy az egyik húgom, bár már férjhez ment, késett a faállításról és meg kellett várni, ugyanis ha ezt nem tesszük, akkor bizony megsértődik. Bátyám, mire ez a hugim megérkezett, ráunt a fadíszítésre, és csak a szokásos módon "segített", azaz feldobálta a szaloncukrokat a fára, és emelte a karácsonyi hangulatot a "karácsony a szeretet ünnepe" jelmondat hangoztatásával. Mikor kész a fa, egy kicsit még elnézegetjük, utána elkészül a gigantikus méretű gyümölcssaláta, amivel látszólag egy hadsereget is jól lehetne lakatni, de végül másnapra kiderül, hogy négy ember is bőven elég ahhoz, hogy 24 óra leforgása alatt elfogyjon.

Ilyenkor általában még jó a hangulat, senki se tépi a másik haját, mindenki boldog várakozásban tölti el a 24-e estéig hátralevő időt.

Bekövetkezik végre a várva várt nap, délelőtt elvagyunk főzéssel-takarítással, aztán lassan befut mindenki, kora délutáni ebéd, egy rövid pihenő, és utána, mikor a két unoka elaludt, mindenki vadul csomagolni kezd (én persze már ezen is rég túl vagyok), mindenki a másiktól kér kölcsön csomagolóanyagot, díszzacskót, szalagot...Röpke másfél óra múlva minden kész van (ilyenkorra már mindenki totál kész van), és túl az ebéden, meg egy kínos éneklésen, mivel senki sem tudja sem a dallamot, sem pedig a szöveget, elkezdjük átadni az ajándékokat. Ez a legérdekesebb része, ugyanis nem egyszerre esik neki mindenki a gondosan elkészített csomagolásnak, hanem egyesével, sorba megvárva mindenkit.
Mindenki örül a kis csomagjának, a fotelok mögött és a zongora alatt már halomban áll a széttépett csomagolópapír és kötözőszalag, nővérem már síkideg, az egyik gyerek reggel lefejeli a radiátort, így délután irány a kórház, ahonnan visszajövet a hálós sapkából már csak kipa marad, de a gyerkőc azt is letépi, mert "nem akarom". A másik gyerek sem rest, ő az ínyét szakítja fel, dől a vér a szájából, nővérem már vizionálja a következő foghíjas gyereket...(hajaj, leszek még én is anyuka... :) ). A csapat egyik fele a TV előtt ülve emészti a vacsorát, nővérem meg a korábban történteket, anyám és én elvonulunk olvasni, mint általában ilyenkor. Többnyire társasjáték-itinert szoktam ilyenkor böngészni, de ez idén elmaradt, így maradtunk egy egyszerű Catan-telepesei partinál.

A másnapot minden itthon maradó hédereléssel tölti, a többiek meg vonulnak át a többi rokonhoz, ahol megtömik őket minden jóval (és rosszal, mert azért valljuk be, létezik száraz bejgli és avas diós süti, nem is beszélve a pudingos süteményről, amiben a krém olyan, akár a cipőpaszta...), majd felváltva ugyan, de szinte mindenki újra megfordul a házban, szomorúan konstatálva, hogy nincs már mézes krémes, és a gyümölcssalátának is lába kélt...Szerencsére idén elég szűk a felhozatal a szaloncukorból, s így kisebb a kísértés, hogy karamellás szaloncukorral oldjam a további napok feszültségét. Mert feszkó' az mindig van, mikor a család már több napja össze van zárva.

Nővéremék messze kerülik a házat, mert a két cuki gyerkőccel elég rendesen be vannak táblázva. Bátyám dolgozik, rögeszmés barátnője meg két szelet süti között megszállottan dolgozik a kilók ellen a fitnesz-teremben. Húgomék, mint friss házasok egész szelíden sodródnak az árral, rokontól rokonig, majd hányáshoz közeli állapotba jutva jutnak haza, ahol anyukám tanácsaival és szupernormális ebédjével felvértezve indulnak, hogy meghódítsák a bejglihadjárat következő állomását.

Öcsémék, akik életük java részét a plázákban és facebookon élik, hát igen, köztük is nő a feszkó'. Számtalan, ritka ostoba féltékenységi jelenet után meglepő fordulat, mikor hihetetlen egyetértésben szembeszállnak bátyámékkal, és akkor aztán izzik a levegő a két pár között. Ez talán a karácsony legundorítóbb része.

Kishúgom, bár 19 éves, gyakorlatilag most kamaszodik, pillanatok alatt felfortyan, és kiabál. Szerintem egy baja van, hogy boldog párocskák száma a lakásban elért egy kritikus szintet, amit ő szingliként már nem bír elviselni. Én is lehetnék morcos, de én csak közönyösen tudomásul veszem a folytonos cuppogást, és selypegést, így aztán részben szomorúan, részben nevetve nézem őket, mikor pár nap összezártság után összeugranak. Nem vagyok kárörvendő, de akkor is érdekes.

Visszatérve bátyám rögeszmés párjára, anyukám kicsit kiakad rá, pár nap után általában már neki is elég lesz mindenből, hiába is töltötte a napjait eddig olvasással. A leányzó megjelenik egy tál sütivel, amit vadidegenek sütöttek, és csak azért hozta, hogy megszűnjön a kísértés, és ne kellejen egy újabb délelőttöt a fitnesz-teremben tölteni. Anyu, aki miután végighallgatta, hogy milyen finom ilyen meg olyan sütit sütött, megkóstolta volna azokat, de helyette csak az idegenektől származó süti volt ott, amit, a szavaiból legalábbis úgy vettem ki, legszívesebben a hölgyike fejére borított volna. Persze aztán nem tette, de ez már lényegtelen.

Végül még a mai nap csúcsa, ami egyben a karácsony legnyomasztóbb eseménye: meglátogatjuk a nagymamámat. Alapvetően nagyon szeretem a nagyimat, és szeretek hozzá menni, de egyedül. Ilyenkor benn ülünk nála vagy 8-an, mindenki egymással beszélget, senki sem szól mamához, aki a sarokban üldögél, és csendben figyel mindenkit. Nem hiszem, hogy különösebben élvezné. Én meg aztán pláne nem, most meg aztán különösen rossz volt, hogy késve érkeztünk, és alig voltunk ott. Azt hiszem, meglátogatom még egyszer   , még ebben az évben, mert felháborítóan rövid ideig voltam ott.
Summa summarum, végeredményben jó dolog a karácsony, csak tartana rövidebb ideig, és lenne kicsit őszintébb.

Szokásos, már le sem írom...

Itt a négy napos hétvége, amit én ÁOTK-s őszi szünetnek szoktam hívni. Persze ilyenkor mindenki furcsán néz rám, hogy ötödéves létemre már igazán megjegyezhettem volna, hogy nálunk nincs őszi szünet, de azért én magamban mindig így hívom. Mint ilyentájt megszokott, most is Pécselyre megyünk, bár a szünet rövidsége miatt csak 2 napra. Már most eszembe jutott, hogy reggel kötök egy fogadást a húgommal, hogy apu mikor mondja ki azt a mondatot, amitől minden leutazás előtt gyomorgörcsöt kapok: "Annyi csomagunk van, mintha legalábbis egy hétre mennénk!". Persze az is igaz, hogy már kevésbé zavar a gyomorgörcs, és csak vigyorgok a dolgon. 

Fura érzés lemenni, mert hónapok óta nem jártam lenn.Utoljára, azt hiszem a tavaszi szünetben (na, ilyen nálunk is van) voltam, de az még április eleje volt. Nagyobbik húgom esküvője után meg végül Tamás bátyó kunyhójában aludtam, így aztán nem mentem át Pécselyre.

Igazából a furcsa érzésnek más oka is van. Szeretnék lemenni, de közben meg jön a Rettegett December, amit egyébként a vizsgák ellenére nagyon várom, ugyancsak. Első vizsgám belgyógyászat lesz, és bár nem fogadtam meg, mégis betartom, hogy nem gyulladok be a vizsga előtt, vagy ha igen, akkor pedig nem rakom át a vizsgát, és soha többet nem adok vissza indokolatlanul tételt. Mert ha idáig eljutottam, akkor már nem fogok meghátrálni, és küzdök azért a diplomáért.

Új év, új lehetőségek

Bár már szeptember végén járunk, azért talán még aktuálisnak tekinthető eme bejegyzés. 

Kicsit kimerült vagyok mostanában. Nem is csoda, mert annyi mindent bevállaltam erre  félévre, hogy már most ki vagyok merülve, holott a felébe még bele sem kezdtem igazán. Először is, valamilyen ismeretlen indíttatásból elvállaltam önkéntes ügyeletet. Nem tudom miért...Még azt is meg akartam csinálni, hogy keddenként bejárok a száloptikás vizsgálatokra. Persze aztán aludtam rá pár napot, és a lelkesedésem lelohadt a normális szintre. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érdekel, csak inkább egy területre koncentrálom egyszerre az erőmet, és igyekszem nem elaprózódni a részletek között.

Aztán még ott a szakdolgozat is. Végre van témám, témavezetőm és hála a jó Istennek találtam belső konzulenst is. Ami nagyon jó. Most takarékon van a téma, mert le kellene utaznom a röntgenfelvételek miatt  Hortobágyra. Ez pedig igényel pár dolgot...Pénz az utazásra, kajára, IDŐ és persze a fényképezőgép, amit kinéztem magamnak. Ez is olyan dolog, ami állandóan nyomaszt. Fontos lenne ugyanis, hogy meglegyen a jövő hétre, a táskával együtt. Viszont a fizetésről nem tudok semmit. Elvileg jövő hét, de addig nem tudom megrendelni a gépet meg a fotóstáskát, amíg nincsen fizetés...Ördögi kör. A Dokit meg fel sem hívhatom addig, amíg nem biztos, hogy mikor megyek. De ezen nem szabad agyalnom, mert csak zavar.

Még egy dolog, hogy tanulni kéne egy csomó mindent, mert magamból kiindulva sok idő kell, sok mindenre...Járványtan ZH, élhigi ZH, aztán ott a belgyógyászat és a sebészet záróvizsga. Most is igazából tanulnom kellene, de Lilla annyira leszívott, hogy totálisan zombi vagyok.

Próbálom végiggondolni, mi az, amit lelkileg sikerült magamra szednem, jó értelemben persze, az elmúlt évben. Hogy mivel lettem jobb, és több. Például hogy mennyire tudom magam terhelni, mennyire vagyok érett, komoly felnőtt, és mennyi bennem még a gyerek(rossz értelemben). Hogy kevesebb, azt már tudom, sőt érzem is. De még mindig sok. És a halogatás. Már magát a szót is gyűlölöm. Úgy kellene hozzáállnom ehhez a tulajdonságomhoz, hogy nem riasszon vissza már maga a szó is.

A koncentrációval is akadnak gondjaim még, bár a sikeres kórbonctan vizsga után már némileg pozitívabban állok hozzá önmagamhoz. Kicsit ugyan tartok még a félévtől, de aztán eszembe jut egy csomó érdekes dolog, ami még hátra van. Ballagás, tablófotózás, elképzelem magam néha, ahogy és védem a szakdolgozatomat, vagy éppen ahogy átveszem a diplomát <3 .="." div="div" nbsp="nbsp">

Visszatérve az állandó időhiányra, végiggondoltam, mi az, amire időt akarok illetve időt kell szakítanom ebben a félévben:

-tanulni ZH-kra, vizsgákra

-pénzt keresni a tandíjra

-keresni egy másik, fizetős sulit, és beiratkozni

-szakdolgozatot megírni

-kórtörténetet és nyári naplót megírni

Kevésbé de azért fontos:

-kimozdulni itthonról néha, mint eddig is. Ebből azt hiszem, csak egy dolog marad meg, az egyesületi túrák. Kéthetente még ráérek, de ennél több már nagyon sok lenne. Anikónak szólnom kell, hogy nincs időm túrázni, de ha akad idő, akkor szólok neki. Meg aztán pénzügyileg is eléggé leterhelő dolog a TT.

Ideje, hogy rendet rakjak mindenütt, kívül és belül. Ideje visszatérni a rendszeres életmódhoz. Naponta tanulni valamit, a reggeli ébredést nem elhúzni úgy, mint a héten, hogy 6 helyett 12-kor kelek. 

És a gondolkodás. Egyszer végigcsináltam egy egész jógagyakorlatot. Olyan megnyugtató volt utána, hogy szerintem örömmel kezdenék bele megint.

És még valami. A mai nap láttam egy filmet, amiben volt egy érdekes megjegyzés. A szenvedélyek megfojtják az ember életét. Bár nem vallottam volna be magamnak eddig, netfüggő vagyok. Nem túl szélsőséges az én esetem, de azért figyelmet érdemel, és mostantól pedig figyelni fogok erre.

Egy hosszú nap éjszakája

Nem is említem azt a tényt, hogy hány nappal állok a sorsdöntő vizsgám előtt, de azt viszont biztosan kijelenthetem, hogy egész egyszerűen beijedtem. Sokat tanultam eddig is, és be is akarom fejezni a tanulást, de most, 67 tétellel a vége előtt egész egyszerűen beijedtem. És azt is tudom, hogy mitől. Attól félek, hogy mi lesz, ha végigveszem, és nem emlékszem semmire, mi lesz, ha nem sikerül végigvenni, mi lesz, ha három alkalomból egy sem jön össze. Most valahogy tisztábban látom ezt az egészet így, a nap végére, noha a reggel 6 óta tartó maratoni Everwood-filmnézés alaposan lefárasztotta az agyamat. Nem akarom az időmet rettegéssel, és a napok, órák, percek számolgatásával tölteni. Elvégre nem véletlen, hogy képes voltam egy teljes hónapot arra szánni az életemből, hogy megtanuljam ezt az anyagot, aminek a befogadására tavaly ilyenkor még totálisan képtelennek tartottam az agyamat. És most szinte hihetetlen sebességgel vagyok képes tanulni, sőt néha még élvezem is, hogy valami újat tanulhatok. Ez pedig jó, nagyon jó, őszintén örülök annak, hogy végre most, a nap végére ráébredtem arra is, hogy sokkal jobban meg kell bíznom magamban, és soha többet nem szabad a jövőről feltételes módban beszélni, vagy akár csak így is gondolni rá.

Ha tavasz, akkor...vizsgaidőszak

...és ha tavasz, akkor bizony előkerülnek az eddig a pince mélyén porosodó kerti gépek, amiket persze mindenki egyszerre kezd használni. Így a sövényvágó, a fűnyíró, a szegélynyíró, az ütvefúró, a csiszológép, a csempevágó...sorolhatnám, de minek, ezen kedves gépek hangjának kakofóniája mellett igazán élvezetes a tavasz, és arra is emlékeztetnek, hogy irány vissza tanulni, mielőtt valaki tényleg előveszi a betonkeverőjét ...