Frusztráció

"frusztráció=Szabad akarat végrehajtásának megakadályozása miatt megélt kudarc; Olyan érzelem, amit egy cél elérésének lehetetlensége miatt érzünk. Zaklatott lelkiállapot." Wikipédia

Gustavo Santaolalla: Coyita

Az elmúlt pár órában történt pár dolog itthon, amitől istenigazából nagyon ideges lettem. Olyan zenét kerestem, ami megnyugtat egy kicsit. Rátaláltam, és egyszerűen tökéletes. Elég csak meghallgatni, nem fecsérelem rá szót, a zene mindent elmond, és Gustavo bácsi arca is a képen <3

Szakdolgozat

Azt hiszem, ez az egy szó minden olyan társam gyomrát görcsbe rántja, aki még mindig attól szenved, hogy nincsen neki témája. Hát, most épp én is ebben a helyzetben vagyok.

Mivel az előző téma befuccsolt, kellene egy másikat keresnem. Tulajdonképpen nem is kell most, ráér később, de azért ma, mikor benn ültem Micu PHD előadásán, Sarolt, aki mellettem ült, tömören annyit mondott, hogy nem témát vagy tanszéket választ az ember, hanem témavezetőt. És ha ő jó, akkor már meg is van oldva a dolog. Ebből kiindulva én felvérteztem magam némi lelki erővel, és megkérdeztem az egyik belgyógyásztól, vállal-e szakdolgozókat. A válasz sajnos az volt, hogy már lefutottak a a szakdolgozatok, és most nem vállal, mert a phd-ja közepén van. Sajnos. De hozzátette, és én ebben az egy mondatban bízok: "Nem ígérem, hogy ez fél év múlva is így lesz, de most nem." Tehát van esélye egy nyáron elkezdhető ÉRTELMES szakdolgozatnak :):):):)

Telefon

Valamikor tavalyelőtt felhívtak az ING-től. És azóta gyakorlatilag nem tudom lekoptatni őket. Múlt héten kaptam valami megtakarításról szóló újságot, belenéztem, és azóta egy szelektív hulladékgyűjtő sziget kék konténerében pihen. Magyarán mondva nem érdekelt. De az eszembe sem jutott, hogy még mindig hívogatni fognak miatta. Pedig így van.

Felhívott egy nő, hogy valami kiadás-bevétel kalkulátort akarnak nekem mutatni/adni, már a jó ég tudja, mi az, lényeg, hogy nem voltam elég tökös, és belementem abba, hogy találkozzak valakivel a cégtől, hogy ez a bemutassa nekem. Adtak egy telefonszámot, de úgy döntöttem, nem találkozom velük. Telefonon akartam elintézni, de rájöttem, hogy ha engedek nekik, megint rábeszélnek valamire.Ezért inkább nem is hívtam fel  őket, hogy lemondjam a találkozót. A múltkor annyira erőszakos volt a nő, hogy azt hittem, megőrülök. Mintha nekem kéne lelkiismeret furdalásomnak lennie, amiért nemet mondok. Pedig nekem aztán tényleg semmiféle kötelezettségem nincsen feléjük. És szarok rá magasról, hogy mennyire fognak utálni, amiért nem megyek el arra a találkozóra.

Idealizmus

Rájöttem valamire. Megint, a mai napon már másodjára.Az egyetemi élet elvett tőlem valamit, ami most borzasztóan hiányzik. És ez nem más, mint az idealizmusom.

"Az idealizmus köznapi értelemben olyan eszmerendszer, amely a világban közvetlenül nem tapasztalható, nem érzékelhető elvek, eszmék („ideálok”) létezésében és igazságában hisz (például Isteni gondviselés, a társadalom jobbítása, lovagi erények stb.)"  / Wikipédia /

Eddig eszembe sem jutott, de pár perce olvastam egy évfolyamtársam levelét, és beugrott, hogy milyenek is voltak az első idők a SZIE ÁOTK-n. Akkoriban úgy gondoltam, ez simán menni fog, elvégre én vagyok a család esze. És ment is minden, de nagyon nehezen dolgozom fel a kórbonctan bukást. Pedig meg fogom csinálni, és visszaküzdöm magamat a csúcsra. Elvégre nem véletlenül szeretnék én ezzel foglalkozni. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy felkeresem azt a rendelőt a kerületben, méghozzá február elején. Gyakorlati tudást fogok szerezni, felkeresem Fodor Kingát, hogy segítsen a szakdolgozat ügyében, és igenis kiharcolom magamnak, hogy megszerezzem a doktori címet. Mert nem lehet véletlen, hogy ezt a hatalmas állatszeretetet és természettudomány iránti érdeklődést az Isten belém oltotta. Ennek célja kell hogy legyen. Én pedig véghez viszem, főleg most, hogy van még másfél évem minderre.

Irigység

Sokat gondolkodtam azon, hogy mi gátol meg abban, hogy sikereket érjek el. És ha rá nem is jöttem, egy dolog eszembe jutott. Fogalmazzunk úgy, hogy van egy "közeli ismerősöm", akinek bosszantóan sikerül minden elsőre, és még csak nem is kell igazán küszködnie érte. Én meg igyekszem a nyomában maradni, de egész egyszerűen egyre gyakrabban érzem úgy, hogy csak fél ember vagyok, mármint feleannyit érek, mint ő. Mindeközben pedig tisztában vagyok azzal, hogy ez a kishitűségi spirál egyre durvul, és ha nem állítom le magam, lassan arra sem fogom képesnek tartani magam, hogy például reggel felkeljek az ágyból.

Pedig ha egyszerűen olyan célokat tűzök ki magam elé, amik rövid távon reálisan megvalósulhatnak, akkor van esélyem arra, hogy visszaszerezzem az önbecsülésemet. Márpedig erre most rendkívül nagy szükségem lenne.

És most következzen az én újévi fogadalmaim sora(a betűk nem jelölnek "semmit", most nem is ez a lényeg):

F-futás minden nap

O-összeszedettség

G-rendszeresség

A -halasztgatás mellőzése

D-tanulás (kórbonctan és gyógyszertan)

A-saját erőm reális felmérése

L-jóga minden nap

O-zenehallgatás helyett, ha tehetem, angolt fogok tanulni

M-felkeresem a Chiru-Vet rendelőt, és megkérdezem, fogadnak-e hallgatót nyár előtt is

Két újabb, csodás nap emlékére

Úgy belemelegedtem a hirtelen támadt tanulhatnékom miatt a kórbonctanba, hogy majdnem el is felejtettem, hogy egész nap azt tervezgettem, leírom, milyen volt a mai munka. Pontosabban ez volt az egyetlen módja annak, hogy túléljem a mai munkát.

Azt hiszem, bátran állíthatom, hogy ez volt egyetemista életemnek egy újabb olyan napja, amikor ismét(korábban történelem óra előtti rettegés, és érettségi előtti para jelentkezett álom formájában) visszatért egy érzés, amit még a középiskolából "hurcoltam" magammal. Méghozzá az érzés, hogy milyen végigülni, egy dupla németórát. Mikor az ember unatkozik, semmi kedve azt csinálni, amit a fél lábbal már a sírban álló tanár mond, ráadásul majdnem sírógörcsöt kap, olyan lassan telik az idő, és esélytelen, hogy bármi egyébbel elüsse az időt, mert arra az unalmas valamire őrülten koncentrálni kell, még akkor is, ha a értelmetlennek tűnik a feladat. Na, ez a munka pont ilyen volt.

Kis fém öntvényekről kellett lefújni sűrített levegős pisztollyal a port, és fogkefével letörölni róla a fehér maszatot, ha van rajta. És valóban, ez a munka pont olyan értelmes volt, mint amilyennek hangzik. A körülöttem ülők  többé-kevésbé mulyák voltak, az előttem ülő lányról nem tudtam eldönteni, hogy vajon ezelőtt ő is járt ragasztózni, mint én, vagy szimplán magától ilyen korlátolt. De mire végeztünk, megcsodálhattam a fogsorát, amit vagy sosem mos, és vagy 2 réteg lepedék fedett, vagy tiszta, de már szét van rohadva. Pedig fiatal lány volt. Nem bírom, mikor valaki ennyire igénytelen. De a kezét elnézve neki legalább férj is jutott, nekem még az sem, pedig ép a fogsorom...

Az unalomtól eltekintve volt előnye és hátránya is a helynek. Egyrészt közel van hozzánk, fél óra volt az út, de  picit parás volt odamenni, mert alig volt kivilágítva az ipari park. Ráadásul az épületbe hátulról kellett bemenni és egy ijesztő, félig-meddig hajléktalan kinézetű fickó irányított el, bár utólag kösz neki. A portásnak meg üzenem, hogy nincs olyan, hogy szemben a gyárkéménnyel, ugyanis az rúd alakú, így nincs se eleje, se oldala, se háta.

No, a lényeg, elkezdtem dolgozni, de két perc után úgy fájt a fülem a sűrített levegős pisztoly hangjától, mintha fejbe lőttem volna magam vele.Őrület. De szerencsére elvittem otthonról az MP3 lejátszót ( Philips Ariaz <3<3<3 ), ami most szó szerint életmentő volt, ugyanis ha nem lett volna nálam, felkötöm magam ott helyben. A zene és a hangszigetelés miatt. Persze észrevettem, hogy van fülvédő és maszk, de senkinek se jutott az eszébe, hogy talán használni is kéne, és meg kellene kérdezni a butuska diáklányt, hogy nem akarja-e használni.

Szerencsére mire eljutottam volna a végső őrületig, amibe ez a fos munka, plusz a reggeli kávé vitt, szóltak, hogy pénteken csak fél 2-ig van munka, én pedig némán, gondolatbeli örömtáncot lejtettem a teremben. Mondta a csúnya fogú lány, hogy felesleges hoznom annyi hungarocell tálcát, mert már csak 20 percünk van. Mondom oké, de erre kb 2 perc múlva feláll, és hoz magának másikat, ami azért vicces, mert ha olyan okos, akkor miért nem tőlem kért? Csak mert be volt dugva a fülem? Na ne már, ez nem akadályozta meg napközben abban, hogy dumáljon hozzám. De mindegy, úgy robbantam ki onnan, hogy a jelenléti ívemről kifelejtettem a nevemet, és csak a születési dátumom került rá. De az is lehet, hogy rajta van, de olyan zombi lettem az után, hogy szaladtam az Örs vezér teréig...

A másik nap valójában korábbi élmény, de azért nem volt semmi az sem. Tesco-ban voltam, Megaparkban. A nap már reggel jól indult, ugyanis kinéztem este 2 buszt, és gondoltam, megyek a korábbival, akkor biztosan elérem a Tesco buszt, és nyugisan beérek. De ugye, ember tervez, BKV végez, és a 198-as busz már a végállomás utáni 5. megállóban(ahol én felszálltam) 5 perc késéssel indult.És mit adj' Isten, lekéstem a Tesco buszt. Összehaverkodtam egy nénivel, aki az Auchanban dolgozó fiáról mesélt. Hát maradjunk annyiban,hogy nekik se jobb.

Kb. 50 perces álldogálás után végre jött a következő busz, én meg 9 előtt 5 perccel beestem a személyzeti bejárón. Fél 10-ig álldogáltam a raktárban, mire jött a non-food-os részlegvezető, aki kb. 40 éves létére végig kislányozott nekem, pedig azt hiszem, 24 évesen talán már nem vagyok kislány...Kiadta az ukázt: aranyom, mossál regálokat(óriási, erős polcok) a raktárban. Na, én ezt egészen ebédig, du. 13 óráig csináltam. És mivel kellett persze ezt csinálni? Tesco-s súrolóval, és ha még ez nem lenne elég, le kellett vakarnom a celluxcsíkokat és leszedni hígítóval a fennmaradt ragasztót. A hígítóban az a "jó", hogy nem csak a ragasztót szedi le, hanem a védőfestéket a polclábakról és a bőrt a kezemről. Így aztán kb. egy órás kapirgálás után az elázott bőrű kezem akár egy vízihulláé, a leoldott festékszemcsék pedig a körmeimre ragadva, gyakorlatilag levakarhatatlanul. Az ujjaimról ma már a 3. réteg bőr hámlik le, kb olyan módon, mintha korpás lenne a kezem. Rendkívül gusztusos látvány.

Mikor visszajöttem ebédről, kék, egymásba rakható dobozokat kellett összehajtanom, kb. 50-60 darabot. Először odaküldtek velem együtt valakit, aki azt sem tudta, mit kell csinálni és meglépett, mert ment valami fejtágítóra. 10 perc szerencsétlenkedés után valaki megmutatta, de neki is könyörögnöm kellett, hogy mutassa meg még egyszer.

Így aztán elkezdtem kék dobozokat gyártani, közben anyáztam és szitkozódtam, mint egy kocsis, mert gyakorlatilag egyedül kellett összehajtanom olyan dobozokat, amiket ketten is nehéz megcsinálni.Visszajött ugyan az a kedves lány a fejtágítóról, de az meg olyan félkegyelmű volt, hogy a 20. doboz után jött rá, mit is kell csinálni pontosan, és mikor ráébredt, elkezdte vadul fényezni magát,hogy milyen ügyes,és ettől még lassabban haladtunk.A vége az lett, hogy a kb. 50 doboz összehajtása nagyjából 2 óra alatt sikerült :):):). Este megszámoltam a kezemen keletkezett vágásokat: 28 db van, még most is fájnak. Olyan érzés, mintha a macskám a karmaival simogatta volna végig mindkét alkaromat...

Újabb negyed órán keresztül keringtem, mire kiderült, hogy már más a részlegvezető, ő két cingár vezetővel keringett körbe az eladótérben, ezért odamentem, mondtam neki, kész vannak a dobozok, mit csináljak. Az egyik ilyen kákabelű góré mondta, hogy rakjam ki a vágódeszkákat. Odamentem, kiraktam, de hát más is volt ott azon a raklapon, kerestem egy non food-os dolgozót, az meg elkezdett anyázni, mert ő 3 óráig szedegette azt, amit én visszaraktam. Király, érdemes volt dolgoznom. Visszaszedtem a cuccot, és segítettem neki két polcvéget kicserélni. Amit átpakoltunk, abból én levertem egy borospohár készletet, mondta: le van szarva, és a kisebb darabokat berugdosta a polc alá, hogy majd egy takarító megcsinálja.

Mikor elkészültünk, elkezdtünk sárga polcot keresni, mert ugye "akciós end"-en csak ilyen lehet. Ebben a Tesco-ban elfogadott tény, hogy sárga polc annyi van, mint fehér holló. Nehezen aztán találtunk, és mikor végeztünk, lejárt a munkaidőm, és eljöttem. De ekkor jött a fekete leves. 

Fél ötkor végeztem, és 6kor jött a kövi busz. Addig visszamentem a Tesco-ba, kaját meg zsepit venni, és álltam, mint egy hülye, várva a buszra. Ami nem hogy 6kor nem jött, csoda volt, hogy fél 7kor beállt a helyére.De addig 3 Tesco busz ment el a másik irányba. Engem aztán apám hazahozott, de mivel tök beteg voltam, már majdnem összeestem, és végül fél 7 helyett 3/4 8-ra értem haza...

...és mindezek mellett kiröhögtek, hogy a pólóm hátára rá van írva: "I love diákmunka"...