Vannak napok....

Igen, vannak napok, mikor olyan abszurd feladatokkal bízzák meg az embert, hogy inkább visszakérdez, hogy biztosan jól hallotta-e...

Én kaptam egy ilyet 2 hete. Menjek ki az egyik telepre, és "ellenőrizzem" a telepi ellátót, hogy egy bizonyos vizsgálatot jól csinál-e meg. Lebeszéltem az öreggel (aki kb. a nagyapám lehetne...), hogy akkor együtt kimegyünk, megnézzük. Nem néztük meg az összes ólat, hiba volt, de meg sem fordult a fejemben, hogy az egész kabarémutatvány ezen részét megkérdőjelezzem. Mert bizonyára ő és közös "felettesünk" nyilvánvalóan megbeszélték...Hogy elég lesz csak párat átnézni....Ugyanezt tettük előző héten is, én ugyanúgy nem foglalkoztam a dologgal. Mert ezt leszámítva minden rendben ment. A saját telepeimen természetesen minden ólat végigböngésztem, mindenhonnan a szükséges számú állatot...De ez a későbbiekben "lényegtelen" volt...

Aztán jött a fekete leves....

Hogy én ezért meg azért lettem kiküldve, miért nem így csináltuk. Bassza meg az ég! Egyébként sem lennék az öreg helyében, mert milyen már, hogy egy unokám korú ember mondja meg, mit csináljak, de hogy ha ez az ember odaküld egy alig egy éve munkába állt még fiatalabb, még tapasztalatlanabb valakit,hogy ellenőrizzen, akkor az már tényleg egyenesen vérlázító. Még akkor is, ha történetesen senki sem mondja nekem, hogy engem ellenőrizni jött ez a csitri. Csak mert szerintem nyilvánvaló.

És valahol az is egy vicc az egészben, hogy ha képes volt kimenni egy olyan telepre, ahol ugyancsak nem ő az ellátó, akkor ugyanezt miért nem tudta megtenni ugyanitt??? Nekem ugyanúgy félnapi kiesést jelentett a munkából, sőt, időben még valamivel többet is, mivel nekem ugye nincsen pályamatricám, tehát az út egy részét kénytelen voltam kerülőutakon megtenni, hazafelé meg eltévedtem...

Mikor már nagyon csütörtök van...

 Lassan egy éve, hogy végeztem....És lassan egy éve annak is, hogy egy nagy baromfis cégnek dolgozom, mint állatorvos.

 Még mindig furcsa, hogy nőként vagyok itt, sok-sok-sok fickó között...Kezdenek ugyan "elférfiasítani", de azért még van min dolgozni. Mostanában elég sok konferencián, céges rendezvényen jártam, és bizony a saját korosztályomból mindössze egy, az idősebbek közül pedig csupán néhány nővel találkoztam.

 A mai napom "csodás" volt....7-re mentem, be, mert tudtam, hogy ha a termelési igazgató megérkezik, onnantól kezdve vége a munkának, ugyanis az illetőnek sose áll be a szája. Folyamatosan viccelődik, szórakoztat. Nem bírja a csöndet. 

 A legviccesebb mégis az, hogy annak ellenére, hogy az irodát reggel nem én nyitottam, mégis csend volt. Semmi mozgás...kb. 5 percig. Mert egy másik kolléga fél órán át jártatta nekem a száját...Így maradt még fél órám, de az alatt nem sokat haladtam...És persze természetesen a termelési igazgató is megjelent, és csak mondta, mondta és mondta a magáét.

 Ezután következett egy megbeszélés, persze angolul...Egy megbeszélés, amiről azt gondoltam, lezavarjuk egy óra alatt...de délután egykor jöttem ki...megebédeltem gyorsan, és folytattam a munkát ott, ahol reggel abbahagytam. Haladtam is vele elég jól, mígnem 3 óra felé megjelent a főnököm, és rájött az a fajta poénkodós szófosás, amitől azt hittem, ráborítom az asztalt... Ez nála azt jelenti, hogy miközben ő dolgozik (leveleket meg papírokat írogat), szórakoztatja az irodában ülő 4. embert, miközben folyamatosan szívja a véremet. Ezekre a "kedves" kis beszólásokra meg vagy nem mondok semmit, vagy kigondolok valami hasonlóan kedves megjegyzést, amivel ugyan ügyesen kivágom magam a kényes helyzetből, de közben meg elrontom, amit éppen csinálok. Szerintem az elmúlt egy évben nem hallottam annyi vaskos poént, mint ma...Kár is volna példát mondani rá, de némelyikbe még így is belepirultam..."elférfiasításom" ellenére...

És a legjobb, mi volt kedves főnököm válasza erre az egészre "hát te aztán jól kifogtál minket, úgy tűnik, mindenkinek az agyára ment a meleg"...Ilyen idióta kifogást...nekem is melegem van, mégsem vegzálok senkit miatta, legfeljebb morgok egy kicsit...

Még hogy ne dolgozz nőkkel...a másik se sokkal jobb...szerintem az uraknál is vannak egyfajta "piros betűs napok"...frusztrált kisgyerekes apukák a hét végére már olyan kiéhezettek, hogy a felgyülemlett feszültséget a fiatal kolléganőkön vezetik le és ordenáré szócsatékban élik ki magukat.

A legjobb, hogy holnap vezetői...már előre rettegek, megint mit fognak csinálni a többiek...De legalább már lassan péntek...nagyon péntek...

15 hónap, 19 nap...

Igen,pontosan ennyi ideje élek és dolgozok itt. Friss diplomás, fiatal nőként, egy olyan helyen,ahol mindenki férfi, idősebb és tapasztaltabb...

  Éppen most tértem vissza újra a munkába,egy hosszú, 3hétig elhúzódó betegség után. Megmondom őszintén, bár én visszajöttem, a munkakedvemet elhagytam valahol. Már alig várom, hogy ennek a hétnek vége legyen és hazamehessek Budapestre...

És most,hogy hazajöttem, végre sikerült lehiggadni is. Rájöttem,hogy valójában saját magamra haragszom,amiért állandóan azzal foglalkozom,hogy mások mit gondolhatnak rólam...Ez nálam az örök rettegés tárgya...Mert ugye nem szeretnék olyannà válni,mint az elődöm...akiről még mindig keringenek rosszindulatú(de valós) vagy éppen túlontúl őszintére sikeredett történetek...

De én nem vagyok ő. Jobb vagyok,jobban csinálom,szeretem,amit csinàlok,és szeretek ezekkel srácokkal dolgozni.

Mint a hegedű...

"Értelme magvait a sorsom
 szétszórja már, mint záruló virág.
 Félelmeim úgy könyörögnek érted,
 mint égre kulcsolt ágú őszi fák.

 Amerre lépek: szétterülve, törten,
 emlékeink hullt erdője zizeg,
 s levéltelen napjaim ágbogán át
 eget betöltve sóhajt a neved.

 Ordítanék utánad, de hiába:
 oly néma vagyok, béna, mint az állat,
 és mint a kő, mely megütött, s utána
 ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.

 Hegedűként, felsodort idegekkel,
 kiszáradva és megfeszülve élek,
 oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
 sikolt, szikrázik belőlem az ének."

Már 3. hónapja dolgozom...

Jó itt,jó kollégáim vannak, rendes főnököm...

Jó a lakás is,ahol lakom...

De...

Sok ideje már,hogy nincsen senkim,és kezdek belezavarodni....

És van itt valaki,akit már hónapok óta nagyon kedvelek...néha szeretem,néha gyűlölöm őt...

Óvatosan kell bánni vele,mert hihetetlenül érzékeny...

Próbálom titkolni az érzést,de nagyon nehéz...

Főleg úgy,hogy bár én tudom a legjobban,hogy házinyúlra nem lövünk,van valamiféle mágnes benne,amivel menthetetlenül magához vonz,és nem tudok szabadulni tőle...

Ehhez még tegyük hozzá,hogy mivel mindketten egyedül vagyunk,természetesen a kollégák folyamatosan húzzák vele az agyamat...már én magam sem tudom,mit gondoljak...

Ha éppen jóban vagyunk,relatíve kedves,de elég egy apróság és onnantól kezdve megint levegőnek néz engem...Mintha tőlem bármilyen vicc sértés lenne...


 

A mélyből a csúcsra

Túl vagyok a diplomaosztón, túl a hosszú utazáson, ami végül ide vezetett, az ország ebbe a Budapesttől távoli szegletébe. Holnaptól hivatalosan dolgozom, mint állatorvos. Még mindig hihetetlen, de kezdem felfogni végre. A posztgraduális depresszió elmúlt, és a helyét átvette a féktelen eufória.

Gondolkodtam rajta, hogy mi legyen a blog sorsa, most, hogy befejeztem a sulit. A munkámról majd csak érintőlegesen írhatok, meg aztán arról is, hogy pontosan mi történik körülöttem, mert titoktartási nyilatkozatot kellett kitöltenem, amit ugye illendő betartani.

Szoktatnom kell még a lelki világomat ahhoz, hogy megértsem, a felnőttek élete nem csak móka és kacagás, és hogy a munka nem mindig lesz olyan, mint amilyennek én akarom.

Szóval akkor miről is lesz szó mostantól? Arról, hogyan tudok egy félig ismert-félig idegen csapatba úgy beilleszkedni, hogy voltaképpen idegen vagyok (másik megyéből jöttem, és 15-20 évvel fiatalabban, mint a többiek). És hogyan tudom elfogadtatni velük, hogy azt a DR.-t nem véletlenül adták, és hogy hiába vagyok fiatal, tudom, amit tudok, és hamarosan megjön a tapasztalás is a tudás mellé.

Hogy hogyan találok rá a helyemre, hogyan találok új barátokat? Mi lesz velem később?

Olvastam, hogy érdemes magunk elé kitűzni hosszú és rövidtávú célokat. Nekem ez így hangzik:

- fél év: jogsi

- 1 év: telepi ellátó állatorvos

- 5 baromfi-egészségügyi szakállatorvos
Az utolsó dolog egyelőre elég necces, mert nem nagyon akarják a képzést elindítani sajnos :/ Legalábbis eddig sem a 2015-ös, sem a 2016-os szakállatorvos-képzésben nem jelent ez meg :/ De azért remélem, hogy itt hosszú távon megmaradok, és 2017-re talán lesz annyi baromfi iránt érdeklődő, hogy esetleg elindítják :)

Minden jó, ha a vége jó :)

Igen, igen, igen, sikerült. Végeztem. Befejeztem az egyetemet. Állatorvos lettem. DR. .... dr. Sz. K. V. ... De még fel kell dolgoznom. Akkor, ott éreztem, hogy ez jó, de most olyan furcsa minden...

Az ember elképzeli, milyen lesz. A pillanat, amikor megtudja, hogy állatorvos lett. És nem, nem olyan. Elképzeli, hogy hogyan közli majd másokkal. Milyen szavakkal, telefonon vagy élőszóban? Azt hiszem, nekem ezeket a dolgokat még fel kell dolgoznom ahhoz, hogy igazán örülni tudjak. Mert most valahogy az egésznek nem értem a jelentőségét. Ezért is lesz jó, hogy csütörtökön letekerek a Balatonhoz. Eddig nem mertem rá gondolni, és most, hogy szabad, most meg nem tudok. Rettentő furcsa...

Nem elég jóra vágyni:

a jót akarni kell!

És nem elég akarni:

de tenni, tenni kell!

A jószándék kevés!

Több kell - az értelem!

Mit ér a hûvös ész?!

Több kell - az érzelem!

Ám nem csak holmi érzés,

de seb és szenvedély,

keresni, hogy miért élj,

szeress, szenvedj, remélj!

Az a fránya R-betű...de már csak 1...

Igen, az R-betűs vizsga elsőre nem sikerült, de a PONT meglett, és ugye már a D is készen van. És már csak egy!!!!!!!!!!!!!

Most egyszerre 1000 dolog jár az agyamban. Ha ránézek az élhigi jegyzeteimre, az agyamat elönti az unalom, és a szemeim apatikusan bámulnak a semmibe...Remek így tanulni. Már csak 5 nap (a maival együtt), de egyre kevésbé tűröm a monoton tanulást...Reggeli, tanulás, ebéd, bringa, tanulás, alvás, reggeli, tanulás, ebéd...

A másik dolog, ami miatt tulajdonképpen billentyűzetet ragadok... Hát, ugye felvesznek egy nagy céghez dolgozni, amitől nagyon boldog vagyok, és eszembe sem jutna máshova menni dolgozni...de...

De tegnap felhívott a HMK-s doki, hogy nincs-e kedvem helyettesíteni őt a jövő héten 5 napig, mert elutazna a fia diplomaosztójára....Mondanom sem kell, nemet mondtam. Hétfőn vizsga, aztán meg megyek Balatonra, mert nagyon rám fér már a pihenés, ami azt illeti... Nagy nehezen, de megértette. Elköszöntünk, én meg tanultam tovább.

5 perc nem telt bele, megint hív, hogy ugye nem Seherezádé (a régi élettárs fedőneve...) miatt, mert ő már nincs a képben...Még a feltételezést is viccesnek éreztem, hogy egy szőke picsa miatt nem menjek oda vissza. Nem érek rá, valóban nem, de ha ráérnék, akkor sem tenném...

És ekkor kezdte a dolog érzelmi zsarolós részét. Ezt utálom benne a legjobban, mert már teljesen kiismertem, és mivel tudtam róla, hogy fel fog hívni, annyira nem ért felkészületlenül a dolog. A szokásos frázisok (téged itt mindenki szeret, te egy kincs vagy, jobban értesz hozzá, mint bárki az országban stb.) után kikérdezett a jövendőbeli munkahelyemről. Meséltem egy pár dolgot...Utána olyanokat mondott, hogy azt hittem, dobok egy hátast, hogy a csirke az unalmas, hogy azt ő is megunta, meg hogy én nem is ezt szeretem csinálni (azannyaköcsögit, miért tudná jobban, mint én, hogy mit szeretek csinálni???). És mikor másodjára is nemet mondtam, akkor rájött, hogy ez akkor tényleg végleges nem...és jött azzal, hogy pedig most fizetni is tudna érte...Addig eszébe sem jutott ez az opció...Nekem viszont utólag megfordult a fejemben, hogy mi lett volna, ha már az elején kapásból igent mondok?

Akkor az utolsó hetemet (egy ideig), amit a családdal tölthetnék, azt a lenti ÜTŐKÉPES csapattal tölthetném...Remek ;) És mivel a fizetés dolgot nem említette meg még az elején, akkor ha azonnal igent mondok, akkor fizetni sem jut az eszébe...Elképesztő...hogy még mindig ennyire megvezethetőnek tart...

És az egész itt nem fejeződött be. Felvenne nyárra május végétől szeptemberig...Majdnem mondtam: ANYÁDDAL SZÓRAKOZZÁL! Milyen munkahely lehet az, ahol elengedik jótékonykodni az embert 5 hónapra (mert ugye októbertől májusig nincs munka...hehe...)??? Vagy ha tényleg dolgozom, akkor legalább hétvégén ugorjak át...Persze, mert a szabadidőmet pont ővele akarom eltölteni...


Most érzem át igazán, mennyire megfogtam az Isten lábát ezzel a másik hellyel.