Beszélgettünk ma az egyik gyakorlaton. Kórbonctanon,bár tulajdonképpen a coli-hasmenéses malac helyén akár lehetett volna az ebéd is, és a helyszín lehetett volna a menza. A lényeg, hogy szóba került, hogy az, hogy az ember reggeltől estig benn dekkol az egyetemen, nem jó, mert egyre fásultabb lesz tőle az ember. Nehéz is tulajdonképpen kizökkenni. Múlt héten már-már engem is elkapott ez a mókuskerék-érzés. Hogy az ember csak megy és megy, de ha van is ideje pihenni, akkor sem lesz az már valódi pihenés, mert a napközben megivott orbitális mennyiségű kávétól nemcsak a kezei remegnek, hanem már az agya is. Tulajdonképpen ez néha úgy nyilvánul meg, mint valódi stressz, amikor az embernek csak aludni van kedve, valamikor meg abban, mint nekem is most, hogy féktelen energiát érzek magamban bármire. Legyen szó arról hogy másszuk meg a Mount Everestet, vagy hogy tanuljunk ma még valamit.
Arról is szó esett, bár akkor már csak az egyik fiúval beszélgettem, hogy tulajdonképpen sokkal egyszerűbb lenne bármit megtanulni, hogyha úgy állnánk hozzá még akár egy szigorlathoz is, hogy meg tudom tanulni, szeretem, érdekel stb. Meg az is érdekes, hogy vajon miért van az, hogy az ember, mikor gyerek, olyan 10-12 éves forma, akkor hihetetlenül érdeklik a dolgok, és annyi minden megmarad benne. És persze ezt most magamra is értem. Fura, hogy annyira tartok a vizsgáktól, hogy már a felkészülés alatt rettegek, és ez érezhető, mert visszafog. Nem akarok fogadkozni, mert úgysem tartom be, hiszen ismerem magam. Elég könnyen találok kifogást bármi ellen. És irtó könnyen meg tudom győzni magam arról, hogy igazam van. Egy dolog miatt irigylem kicsit a gyerekeket, az pedig az, hogy sokkal kevesebb bennük a félelem bármi iránt, beleértve a tanulást is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése