Igazából meg sem kéne lepődnöm azon, hogy a művészekből,tanárokból és műkedvelő "orvosokból" álló kis családomat abszolút hidegen hagyja, hogy én mit csinálok, amikor nem vagyok otthon. Természetesen az egyetem falain kívül töltött időre gondolok. Néha elkezdek mesélni valamit, de úgy tűnik, csak nekem vicces, csak én értem, közben meg annyira kikívánkozik belőlem mindaz, ami napközben velem történik, hogy néha úgy érzem, szétrobbanok tőlük. De nem mesélek nekik semmit, mert hiába érdekes, mintha a levegőbe beszélnék. Múltkor 5 percig magyaráztam valamit, mire öcsém visszakérdezett, hogy "most egyébként hozzánk beszélsz?". Éljen a tapintat. Én bezzeg hallgathatom végig a zsidó vicceket, a nyugdíjba ment lepukkant művésztanárok hülyeségeit, a szeretőket, a hetente váltogatott barátnőket, a férjek,vőlegények és menyasszonyok hülyeségeit. Pedig egy bizonyos szint után már én is leszarom magasról. És akkor ezek után csodálkoznak azon, hogy én állandóan szorongok, meg befelé forduló vagyok. Mert ugyan magyarázhatom nekik,hogy mennyire letört, hogy az első PCR, amit egyedül csináltam, nem sikerült, hogy nem tudok buborékmentesen pipettázni, hogy az első agar, amit öntöttem, olyan hullámos lett, mint a Balaton. Nem értik, és sajnos a jövőben még kevésbé fogják érteni. Sürgősen találnom kell egy megfelelő beszélgetőpartnert, aki hajlandó hasonló, az átlagoshoz képest magasröptű beszélgetésekhez, különben felfalnak az érdekesnél érdekesebb élmények. Pláne mióta az MTA-n vagyok, csudijó és vices meg érdekes dolgok történnek velem, csak kár, hogy pont a család az, akik szarnak rá magasról. Nekik ez valószínűleg csak annyit jelent, hogy csinálok valamit, amit ők nem értenek, és ez csak bonyolultabb lesz, így bele sem akarnak folyni. Vagy egyszerűen nem tartják érdemesnek a mondanivalómat arra, hogy meghallgassák. Mondhatom, szép jövő.peace&love kiskaticabogaar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése