Gyerekkor? Mikor nem is kívánjuk vissza?

Már egy ideje foglalkoztat a kérdés, hogy azok a dolgok, amik történtek velem gyerekkoromban, milyen befolyással vannak rám most, a jelenben. Elsősorban most olyan eseményekre gondolok, amik rosszak voltak. De nem azért, mert borús hangulatban lennék, hanem mert végre meg tudom fogalmazni azokat a gondolatokat, amik eddig mindig utazás során vagy egyéb nem túl alkalmas időpontban jutottak az eszembe. 

Első ilyen dolog, hogy 4 évesen perforált vakbélgyulladásom volt. Több okból is nehéz lenne elfelejteni. Egyrészt, mivel megnőttem, az eredetileg kicsi vágás a hasamon mostanra kb. 20 cm-esre nyúlt. Furcsa, hogy igazából sosem zavart, még kamaszkoromban sem, ugyanakkor nagyon érdekes, hogy szinte a testem részének tekintem, mintha mindig is ott lett volna. De néha azért eszembe juttatja azokat az emlékeket.

Másrészt mindig eszembe jut a 2 hónapos kórházi tartózkodásomról 2 jelenet, amolyan emlékfoszlány. Az egyik egy számomra oly kedves világoskék bögre, amin egy nap és egy hold volt. Borzasztóan sírtam, amikor leesett. És nem lehetett már összeragasztani. Most is hallom, ahogy csörömpölve padlót ér, és ezer darabra esik szét. Az éjszakás nővérke összeszedte, és kidobta, semmi vigasztalás, pedig nekem négyévesen is sokat jelentett már. A másik emlék több időpont összemosódott emléke. Ülök az ágyon, nézem a Bethesda ablakából, ahogy a kórház mögötti tűzoltóság piros autóit befedi a hó. És sírok. És most is, ahogy ez eszembe jut. Meg a szüleim arca, mikor megkérdeztem tőlük másnap, hogy én már akkor örökre itt fogok lakni? Aznap mindketten sírva mentek haza.

Van még valami, de ezt szinte félve mondom el. Az elveszített önbizalmamról szól, ami nem tudom, mikor tűnt el szinte végleg, de nyoma veszett. Hatan vagyunk testvérek, én vagyok a harmadik. Tehát középső. És amolyan mellőzött középső. Egészen idáig nem volt velem gond, de így sem kaptam elég figyelmet, azt hiszem. Én nem hibáztatom a szüleimet ezért, de az biztos, hogy ha egyszer lesznek gyerekeim, nem azért nem lesz sok, mert sokba kerül, hanem mert nem akarom, hogy az legyen, mint velem, hogy a középső, tökéletesnek tűnő jó gyerek arra a sorsra jusson, mint én. Magamtól tanultam, jó jegyeim voltak, szerettem-nem-szerettem másokat. Volt bennem ambíció, hogy márpedig az leszek, aki mindig is lenni akartam, állatorvos. Akkoriban még nem gondolkodtam azon, hogy miért is akartam az lenni, de mostanáig  elveszettnek tűnt a lehetősége, hogy valaha is megtudjam, mi vezényelt erre a pályára.Lesz egy szabad évem kitalálni, hogy mit is akarok kezdeni azzal, amit választottam. És érzem, hogy nem az egymillió forint az, ami bosszant, hanem hogy mi lett volna, ha tovább megyek, elvégzem az egyetemet, és semmit sem tudok. Ha nem találom meg azt, aminek hiánya miatt az elmúlt 4 év után a jövőt sötétnek fogom mindig is látni.

Szeretnék úgy diplomázni, hogy azt a magabiztosságot érezzem magamban, amit régebben is, hogy tudom azt, amit tudnom kell ahhoz, hogy doktorként elboldoguljak Magyarországon. Gyűjtöm az energiákat, és a pozitívumokat, amik szemben állnak azzal, ami az elmúlt 1 évben történt velem. Ezt a listát most el is kezdem, és azt hiszem, a jövőben bővülni fog.

1. visszanyerem az erőmet

2. egy kis kétkezi munka jót fog tenni a lelkemnek

3. lesz időm délutánonként biciklizni menni

4. eldönthetem, hogy mit szeretnék átismételni, vagy éppen ténylegesen megtanulni az előző évek tananyagaiból

5. megrajzolhatom a gyógyszertan TK ábráit úgy, hogy közben nem éppen két vizsga között állok

6. belekezdhetek egy olyan szakdolgozatba, ami tényleg érdekel és nem kell miatta előadásokat kihagynom

7. megszabadulok néhány nemkívánatos osztálytársamtól

8. kereshetek egy rendelőt, ahol hajlandóak fogadni, hogy magamba szívjak némi gyakorlati tudást

9.  nem kell azon agyalnom, hogy jajajajajaj , nem tudok ennyi tételt megtanulni egy nap alatt...

10. talán sikerül találkozni az igazival :)
11. állítólag az alattunk lévő évfolyam nem olyan pofázós, nagyképű, mint a mienk

...egyelőre ennyi jutott az eszembe, de szerintem valóban bővül még a lista...

...és a listával szemben csak egy dolog áll: azt az egyet sajnálom, hogy bár lett volna több lelki erőm tanulni, de ez most már halottnak a csók, kár is ezen rágódni, inkább úgy veszem, hogy beteg lelkem most szólaltatta meg a vészcsengőt, nekem pedig le kell állítanom tartalék üzemmódra a motorokat, hogy később ismét nagy erővel induljanak újra :):):)

Rocky 3.0

Vajon ad-e most is erőt, mint ahogy 2 hónappal ezelőtt, vagy most cserbenhagy?

Mehetünk vizsgázni.  :) vagy :(   ? Azaz sírjak vagy nevessek? Inkább nevetek, mert ez jó, csak félek. Rettenetesen félek. Pedig igazából nincsen vesztenivalóm. A nevemet úgyis tudják már. Ha sikerül, az jó, ha nem sikerül, azt is túlélem, nem lehet rosszabb, mint ami most van, csak jobb, vagy ugyanolyan. 4 nap tanulást talán még én is kibírok, az ügyeletekkel együtt is. Nem fogok sokat aludni. Négyen megyünk el. Én picit foglalkoztam az anyaggal eddig. Egy lány hasonló cipőben jár, egy másik ki se nyitotta eddig, tehát ha el is jön, nem sok esélye van a sikerre. Az utolsó ember egy fiú, akiről nem tudok semmit, ja és van még egy lány, aki el sem akar jönni, mert hogy neki elege van.

"Mondok valamit, amit már amúgy is tudsz. A világ nem csak napfény és szivárvány. Ez egy kegyetlen undok hely, és bármilyen tökös srác vagy, térdre kényszerítenek ha hagyod és soha nem engednek felállni. Senki nem tud olyan nagyot ütni, mint az élet...De nem az számít mekkorát ütsz, hanem hogy mennyi ütést állsz ki, mikor talpon kell maradni. Bírni kell a pofont és muszáj menni tovább. Csak így lehet győzni... Ha tudod, hogy mit érsz, menj és küzdj meg azért, ami jár és közben viseld el a pofonokat!
Ne mutogass másra, ne mondd, hogy -nem te vagy a hibás, hanem ő vagy ő vagy akárki-, ez gyáva duma és te fiam nem vagy gyáva!! Te jobb vagy annál!!!"

És éppen ezért, most visszamegyek, és megteszek minden tőlem telhetőt, hogy büszkén mondhassam, hogy...hogy...na, mindenki tudja, mire gondolok...

Helyzetjelentés

A szobámban ülök, a klíma kijelzője szerint 35,1 Celsius fok van itt, és a hangszóróból Liszt Ferenc művei szólnak, egy zseniális zongorista, Leslie Howard előadásában.
KIBÍRHATATLAN EZ A DÖG MELEG !!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!

Mindenkinek más

Úgy tűnik, néha a legváratlanabb helyről érkezik a segítség. Mint most is. Nem tudom megmondani, mekkora a valószínűsége, de igen nagy, hogy elmehetünk még egyszer vizsgázni szeptember elején kórbonctanból. Hihetetlen. Ötünk közül 2 ember úgy gondolta, hogy megéri kiharcolni magunknak, hogy még egyszer elmehessünk vizsgázni. És feltehetően el is mehetünk majd. 

De ez most milyen érzés is most? Kettős. Egyrészről örül a lelkem, hogy nem úszott el az utolsó lehetőség, hanem ismét felbukkant ez az opció, tulajdonképpen a semmiből. Vagyis, azt azért hozzátenném, hogy ha a  gödör fenekére értél, onnan ugye csak fölfelé van út :) A hátborzongató villásreggeli után ez egy jó hír. Másrészt viszont az is előfordulhat, hogy nem jön össze, de én ezt nem hiszem el, tehát bízom benne, hogy ez az utolsó lehetőség biztosan fennáll, és szeptember elején vizsgázom, 4 másik emberrel együtt.

Most pedig egy kicsit más téma.

Egy hetet töltöttem a Hortobágyi Madárkórházban. Annyira jó volt, hogy az hihetetlen. Legszívesebben ruhamosás után visszamennék. De ugyebár ezt nem lehet, egyrészt mert nincsen rá pénzem, hogy még egyszer leutazzak, másrészt pedig mert jövő hét keddtől ügyelet. Zsír.De nem is baj, hétfőn szerintem meg még elugrom a laborba, hátha tudok kezdeni magammal valami értelmeset.

A héten esett egész végig az eső. És nem is magam miatt, hanem a két kis gólyafióka volt az oka, amiért annyira örültem, hogy tegnap egész nap sütött a nap, és ki lehetett őket tenni napozni.

Eszembe jutott a tavalyi hét is, amikor lenn voltam, és az is, hogy még mindig vannak emberek, akik nem változnak, és ugyanazt a pozitív energiahullámot árasztják magukból, amivel boldogítják az őket körülvevőket :):):):)

Annyira érdekes volt az is, hogy mikor lementem, mindent elfelejtettem, ami az eszemben járt idehaza, mielőtt elmentünk. Most viszont úgy tűnik, nem kell ilyesmikkel foglalkoznom, mint pl. munkakeresés.

Ez az egész a fejemben van, egy gomolygó "boldogságfelhő", majd megosztom, ha már nyugisabb leszek kicsit. A legfontosabb, hogy visszaadta a hitemet ez a hét, hogy én tényleg ezt szeretném csinálni, segíteni az állatokon. KÖSZI!!!!!!!!!!

Egy hátborzongató villásreggeli krónikája

Már hetek óta nem írtam semmit, és mondhatom, nagyon jó okom volt rá. Egyrészről nehezen vettem rá magam most is, hogy végre írjak valamit, de azt hiszem, a saját érdekemben ez a legjobb, amit tehetek, az elmúlt hét  után.

Szóval, az egész azzal kezdődött, hogy volt 12.-én egy dékáni vizsgám, mégpedig kórbonctanból. A vizsga 3 részes, én ebből 2-t (ami igazából smafu, de ez most lényegtelen) addigra már teljesítettem. A 9 órai villásreggelire hatan voltunk hivatalosak, és öten jöttünk el. Az egyik résztvevő lemondta, és jó étvágyat kívánt hozzá nekünk. Mi tehát öten (vagyis először csak négyen) bevonultunk a tanszékre, hogy szóljunk, itt vagyunk, kezdhetjük. Mind beültünk a terembe, fél óra késéssel pedig megérkezett az 5. ember is. Tehát, egymás után kipakoltuk mindenünket a terem egyik falánál álló székekre, így mindenkinél csak egy toll maradt. Véletlenszerűen választottunk az étlapról, ki-ki a maga szája íze szerint. Leültünk, elkezdtük kóstolgatni a kapott (t)ételeket. Valakinek annyira ízlett a menü, hogy röpke két óra után felállt, hogy meséljen róla. Mi még szenvedtünk a magunké felett, nem sok sikerrel. Mindenki dugig volt, teleette magát az előtte való 6 hét során.

Az, aki elsőként vonult ki, szép csendesen előadta a mondanivalóját, de úgy tűnt, a kritikusként kivezérelt nőnemű tanerő úgy érezte, ez nem az igazi, és sűrű bocsánatkérések közepette elbocsájtotta az első jelentkezőt. Jómagam rákérdeztem egyik sorstársamtól, menne-e következőnek. Még a válasz sem érkezett meg, amikor a már említett nőszemély leüvöltötte a fejemet, hogy ne kóstolgassuk egymás (t)ételeit. Mikor ezek után halkan elnézést kértem, újabb üvöltés érkezett, miszerint ez nem bocsánatos bűn volt. Így tehát kussoltam, és a mögöttem ülő felállt, mit következő jelölt. Megmutatta a tányérját, de mivel az egyik a három kövül szinte érintetlen volt, kritikusunk úgy döntött, páros lábba "rúgja ki" az ajtón. A hölgyemény fejét lógatva távozott, majd hármunk közül én voltam a következő, aki felállt. Sikerem hasonló volt, mint második sorstársamé. Ezek után az utolsó két ember következett, és persze nekik sem kecsegtetett túl sok sikerrel a vizsga. Mind az öten megbuktunk hát. Pontosabban hatan, bár a hatodik illető valószínűleg úgy döntött, hogy egy osztrák konyhán folytatja tanulmányait. Mi öten mind passzív félévre vonulunk, és jövő májusban ugyanitt, ugyanekkor , de remélem más tanárnál, folytatom ezt a kóstolót.

Hogy mi volt az első reakcióm? Hát nem az, amit fentebb írtam. Mikor kiléptem a teremből, elsírtam magam. Teljesen jogos volt, mert egyetlen dolgot nem szerettem volna, hogy fizetnem kelljen a tanulmányaimért. Márpedig most kell majd. Egymillió forintot. Istenem, bárcsak nyerne valamelyik rokonom a lottón. Akkor akár szeptemberben csinálhatnám tovább az egészet. De egyelőre ennek nem sok esélyét látom.

Most, hogy eltelt azóta 10 nap, kicsit megváltoztak az érzéseim. Örültem, hogy nem kell tanulnom legalább egy darabig, mert kezdett komolyan elegem lenni belőle. Az állandó stressz, kuksolás a szobában, amíg mindenki más élvezi az életet. Kicsit olyan érzés, mintha valaki megcsalt volna, és utána szakítottunk volna. Szinte érzem, hogy hiányzik valami. Szeretem ezt a helyet, szeretek itt tanulni. Szeretem az embereket, akikkel itt megismerkedtem. És vissza fogom szerezni, amit most talán egy időre elveszítettem:  az önbecsülésemet.

Mindenekelőtt, februárig találnom kell valami jól fizető elfoglaltságot, amit munkának neveznek. Úgy számolgattam, hogy legrosszabb esetben havi 40 ezret kell félretennem. Ha szerencsém van, talán a rokonság hajlandó besegíteni majd a finisben, mert ugye akkor kell majd kipengetnem azt az egyelőre csillagászatinak tűnő összeget.

De, félre a pénzügyekkel. Sokat gondolkodtam az egészen a vizsga után is. Egészen érdekes összeesküvés-elméleteket gyártottam arról, mi lehetett az oka, hogy ilyen csúnyán elbántak velünk. Az egyik az, hogy vagy a tavalyi dékáni vizsga miatt, vagy, és ez a valószínűbb lehetőség, az idei sorozatos csalások miatt. Azt hiszem, sőt szinte biztosan állíthatom, hogy az évfolyam 30-40 %-a puskázott, mikor teljesítette a vizsgáját. És ez nem fair. De ha nem is az, a tényeken sajnos ez nem változtat. Az én lelkiismeretem ezen a téren mindenesetre tiszta. De őszintén remélem, hogy ezen emberek mindegyike követ el majd olyan súlyos, akár egy állat életébe kerülő hibát, ami majd belesüti bélyegét az illetők lelkiismeretébe, és minden reggel úgy kelnek majd mindezek után fel, hogy "bárcsak megtanultam volna jobban anno a kórbonctant".

És most, egészen jól érzem már magam. Kiadtam magamból a mérget. És elkezdek tervezgetni. Most egy hét önkéntes munka Hortobágyon, utána 1 hónap nem éppen önkéntes (rabszolga-) munka a KIK-en. Szeptembertől munka, közben tanulás az angol középfokú nyelvvizsgára, és minden héten(vagy hónapban) más tantárgy anyagának átismétlése. Mindeközben persze az idegeim pihentetése, mert most már igencsak rám férne egy kis nyugalom. Persze félek, hogy mi lesz, ha ez meg az történik, vagy valami nem sikerül. De hiszek abban, hogy képes vagyok bármire. Én erre születtem. És véghez fogom vinni. Az én lelkemet nem tapossák a trágyás földbe ezek a szarrágó diplomások. Mert velem ezt nem lehet megcsinálni. Újra és újra fel fogok állni, és megmutatom, hogy én jobb vagyok náluk.

peace&love kiskaticabogaar

"Amikor elfogadjuk, hogy még a kevésbé fejlett aggyal rendelkezők is éreznek fájdalmat, új megvilágításban kezdjük majd átgondolni a többi állathoz fűződő kapcsolatunkat. Nem csak alázatosak leszünk, hanem szégyenkezni is fogunk, mivel nemtörődömségünk és tudatlanságunk oly sok kegyetlenséget okozott."

Jane Goodall 

"Mikor valami aggaszt, jobban teszed, ha nem gondolsz rá túl sokat. (...) Nos például, képzeld el, hogy szennyes ruhák hegyei vesznek körül, annyi, hogy mozdulni sem tudsz. (...) Mikor végzel vele? Meg tudod csinálni egyáltalán? Minden kérdéssel egyre bizonytalanabb leszel. De egy idő után azt gondolod majd, "végül is, nincs mit tenni", és felveszed azt a ruhát, ami ott van a lábadnál. Azt kimosod, aztán majd lesz valami. Persze közben szemmel tartod az egész szennyeskupacot is, de ha csak a távolba nézel, könnyen megbotlasz abban, ami pont előtted van. Úgyhogy fontos, hogy gondolj a mára is, és arra, hogy mit csinálsz itt és most, mert ha szép lassan, egyesével látsz neki a munkának, egyszer csak azt veszed észre, hogy készen vagy. Így könnyebben meglátni a napfényt, nem igaz?"

Takaya Natsuki

"Kergesd az álmod, ennyivel tartozol magadnak,
És meglátod, egyszer csak azt veszed észre, hogy szabad vagy!"

DSP Bradaz

"Sokkal könnyebb bátornak lenni, ha tudjuk, hogy nincs más választásunk."

Cressida Cowell

"Ha az ember nem aggodalmaskodik túl sokat bizonyos dolgok felett, akkor minden simán megy."

Fabio Geda

"Föltehetően van a fejemben és biztosan minden ember fejében is egy olyan önálló gondolat, amely más gondolatok együttműködése nélkül dönt, amelyet azóta ismerünk, amióta önmagunkat ismerjük, amellyel bizalmasan tegező viszonyban vagyunk, amely hagyja, hogy mi vezessük, és közben elvisz oda, ahová úgy hisszük, hogy tudatosan el akarunk menni.

José Saramago

Every teardrop is a waterfall...

„Alattad a föld, feletted az ég, benned a létra.”