Már hetek óta nem írtam semmit, és mondhatom, nagyon jó okom volt rá. Egyrészről nehezen vettem rá magam most is, hogy végre írjak valamit, de azt hiszem, a saját érdekemben ez a legjobb, amit tehetek, az elmúlt hét után.
Szóval, az egész azzal kezdődött, hogy volt 12.-én egy dékáni vizsgám, mégpedig kórbonctanból. A vizsga 3 részes, én ebből 2-t (ami igazából smafu, de ez most lényegtelen) addigra már teljesítettem. A 9 órai villásreggelire hatan voltunk hivatalosak, és öten jöttünk el. Az egyik résztvevő lemondta, és jó étvágyat kívánt hozzá nekünk. Mi tehát öten (vagyis először csak négyen) bevonultunk a tanszékre, hogy szóljunk, itt vagyunk, kezdhetjük. Mind beültünk a terembe, fél óra késéssel pedig megérkezett az 5. ember is. Tehát, egymás után kipakoltuk mindenünket a terem egyik falánál álló székekre, így mindenkinél csak egy toll maradt. Véletlenszerűen választottunk az étlapról, ki-ki a maga szája íze szerint. Leültünk, elkezdtük kóstolgatni a kapott (t)ételeket. Valakinek annyira ízlett a menü, hogy röpke két óra után felállt, hogy meséljen róla. Mi még szenvedtünk a magunké felett, nem sok sikerrel. Mindenki dugig volt, teleette magát az előtte való 6 hét során.
Az, aki elsőként vonult ki, szép csendesen előadta a mondanivalóját, de úgy tűnt, a kritikusként kivezérelt nőnemű tanerő úgy érezte, ez nem az igazi, és sűrű bocsánatkérések közepette elbocsájtotta az első jelentkezőt. Jómagam rákérdeztem egyik sorstársamtól, menne-e következőnek. Még a válasz sem érkezett meg, amikor a már említett nőszemély leüvöltötte a fejemet, hogy ne kóstolgassuk egymás (t)ételeit. Mikor ezek után halkan elnézést kértem, újabb üvöltés érkezett, miszerint ez nem bocsánatos bűn volt. Így tehát kussoltam, és a mögöttem ülő felállt, mit következő jelölt. Megmutatta a tányérját, de mivel az egyik a három kövül szinte érintetlen volt, kritikusunk úgy döntött, páros lábba "rúgja ki" az ajtón. A hölgyemény fejét lógatva távozott, majd hármunk közül én voltam a következő, aki felállt. Sikerem hasonló volt, mint második sorstársamé. Ezek után az utolsó két ember következett, és persze nekik sem kecsegtetett túl sok sikerrel a vizsga. Mind az öten megbuktunk hát. Pontosabban hatan, bár a hatodik illető valószínűleg úgy döntött, hogy egy osztrák konyhán folytatja tanulmányait. Mi öten mind passzív félévre vonulunk, és jövő májusban ugyanitt, ugyanekkor , de remélem más tanárnál, folytatom ezt a kóstolót.
Hogy mi volt az első reakcióm? Hát nem az, amit fentebb írtam. Mikor kiléptem a teremből, elsírtam magam. Teljesen jogos volt, mert egyetlen dolgot nem szerettem volna, hogy fizetnem kelljen a tanulmányaimért. Márpedig most kell majd. Egymillió forintot. Istenem, bárcsak nyerne valamelyik rokonom a lottón. Akkor akár szeptemberben csinálhatnám tovább az egészet. De egyelőre ennek nem sok esélyét látom.
Most, hogy eltelt azóta 10 nap, kicsit megváltoztak az érzéseim. Örültem, hogy nem kell tanulnom legalább egy darabig, mert kezdett komolyan elegem lenni belőle. Az állandó stressz, kuksolás a szobában, amíg mindenki más élvezi az életet. Kicsit olyan érzés, mintha valaki megcsalt volna, és utána szakítottunk volna. Szinte érzem, hogy hiányzik valami. Szeretem ezt a helyet, szeretek itt tanulni. Szeretem az embereket, akikkel itt megismerkedtem. És vissza fogom szerezni, amit most talán egy időre elveszítettem: az önbecsülésemet.
Mindenekelőtt, februárig találnom kell valami jól fizető elfoglaltságot, amit munkának neveznek. Úgy számolgattam, hogy legrosszabb esetben havi 40 ezret kell félretennem. Ha szerencsém van, talán a rokonság hajlandó besegíteni majd a finisben, mert ugye akkor kell majd kipengetnem azt az egyelőre csillagászatinak tűnő összeget.
De, félre a pénzügyekkel. Sokat gondolkodtam az egészen a vizsga után is. Egészen érdekes összeesküvés-elméleteket gyártottam arról, mi lehetett az oka, hogy ilyen csúnyán elbántak velünk. Az egyik az, hogy vagy a tavalyi dékáni vizsga miatt, vagy, és ez a valószínűbb lehetőség, az idei sorozatos csalások miatt. Azt hiszem, sőt szinte biztosan állíthatom, hogy az évfolyam 30-40 %-a puskázott, mikor teljesítette a vizsgáját. És ez nem fair. De ha nem is az, a tényeken sajnos ez nem változtat. Az én lelkiismeretem ezen a téren mindenesetre tiszta. De őszintén remélem, hogy ezen emberek mindegyike követ el majd olyan súlyos, akár egy állat életébe kerülő hibát, ami majd belesüti bélyegét az illetők lelkiismeretébe, és minden reggel úgy kelnek majd mindezek után fel, hogy "bárcsak megtanultam volna jobban anno a kórbonctant".
És most, egészen jól érzem már magam. Kiadtam magamból a mérget. És elkezdek tervezgetni. Most egy hét önkéntes munka Hortobágyon, utána 1 hónap nem éppen önkéntes (rabszolga-) munka a KIK-en. Szeptembertől munka, közben tanulás az angol középfokú nyelvvizsgára, és minden héten(vagy hónapban) más tantárgy anyagának átismétlése. Mindeközben persze az idegeim pihentetése, mert most már igencsak rám férne egy kis nyugalom. Persze félek, hogy mi lesz, ha ez meg az történik, vagy valami nem sikerül. De hiszek abban, hogy képes vagyok bármire. Én erre születtem. És véghez fogom vinni. Az én lelkemet nem tapossák a trágyás földbe ezek a szarrágó diplomások. Mert velem ezt nem lehet megcsinálni. Újra és újra fel fogok állni, és megmutatom, hogy én jobb vagyok náluk.
peace&love kiskaticabogaar
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése