Néha eszembe jut, hogy édesanyám milyen gyakran is mondta nekem az elmúlt fél évben, hogy ne panaszkodjak annyit, mert attól ő sem érzi magát jobban, sőt!
És igaza volt.Mintha egyszerűen átraknám rá a saját gondjaim terhét. Mintha azt szeretném mondani neki: "Nekem ez rossz, most szenvedj a problémáimtól te is !". Néha úgy érzem, én vagyok a család lelki konyhamalaca. Csakhogy ez a malac lassan megtelik, és finoman szólva visszaöklendezi, amit eddig lenyomtak a torkán. Népes családomat sem kerülik el a mindennapi és egyéb gondok, így aztán mindenki panaszkodik egy kicsit nekem. "Sajnos" bíznak bennem, hogy nem fogom továbbadni azokat a dolgokat, amiket egymásról mondanak. Tény, hogy nem vagyok pletykás és nem is fogom elárulni őket egymásnak, de kicsit érzékenyen érint ez a fene nagy őszinteség.
Most pont olyan érzésem van, mint kb. 10 évvel ezelőtt. Akkoriban még azt láttam, hogy az anyai nagynénik és nagybácsik milyen jóban vannak és mi, az unokatesók is bírtuk egymást. De ahogy öregedtünk, még ha csak 5 évet is, minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy az imént említett rokonok mindig jóban lesznek. Pedig csak annyi változott, hogy azok a dolgok, amiket eddig nem értettem, már fel tudom érni ésszel. Azt hittem, mindig jóban lesznek, de ma már folyton szidják egymást. És most újra ezt látom. Mindig azt gondoltam, hogy mi hatan mindig jó tesók leszünk. De az elmúlt héten, ahogy össze voltunk zárva a nyaralás alatt, valahogy annyi dolog balul sült el. Néhányunknál kibújt a szög a zsákból.
Még én magam is vitatkoztam, kiabáltam nem egyszer. De elég sok esetben inkább én voltam az, aki kibékíteni próbáltam őket. Fura dolog ez, mert igaz, hogy én vagyok a család legvitatkozósabb embere, mégis én próbálom elsimítani a zavar hullámait. Ez nem csak a nyaralás alatt, hanem utána is így volt.
A legfurább dolog viszont ma történt. Moziban voltunk, összefutottunk sógornőm egyik ismerősével, akit én is ismerek. Mikor elment,sógornőm "kedvesen" megkérdezte, honnan ismerem én ezt a ribancot/ vagy kis kurv@'t. Majdnem dobtam egy hátast. Még ha ilyen is volt 3 éve még, vagy ha még most is az, nincs neki joga ahhoz, hogy bíráljon valakit ilyen súlyos szavakkal. Én kedvelem ezt az ismerősömet, nem ribizlinek ismertem meg, és ha az is, nem érdekel. Mert nekünk nem ezt az arcát mutatja. Ő lenne Janus, a kétarcú isten(nő)?
És igaza volt.Mintha egyszerűen átraknám rá a saját gondjaim terhét. Mintha azt szeretném mondani neki: "Nekem ez rossz, most szenvedj a problémáimtól te is !". Néha úgy érzem, én vagyok a család lelki konyhamalaca. Csakhogy ez a malac lassan megtelik, és finoman szólva visszaöklendezi, amit eddig lenyomtak a torkán. Népes családomat sem kerülik el a mindennapi és egyéb gondok, így aztán mindenki panaszkodik egy kicsit nekem. "Sajnos" bíznak bennem, hogy nem fogom továbbadni azokat a dolgokat, amiket egymásról mondanak. Tény, hogy nem vagyok pletykás és nem is fogom elárulni őket egymásnak, de kicsit érzékenyen érint ez a fene nagy őszinteség.
Most pont olyan érzésem van, mint kb. 10 évvel ezelőtt. Akkoriban még azt láttam, hogy az anyai nagynénik és nagybácsik milyen jóban vannak és mi, az unokatesók is bírtuk egymást. De ahogy öregedtünk, még ha csak 5 évet is, minden megváltozott. Addig azt hittem, hogy az imént említett rokonok mindig jóban lesznek. Pedig csak annyi változott, hogy azok a dolgok, amiket eddig nem értettem, már fel tudom érni ésszel. Azt hittem, mindig jóban lesznek, de ma már folyton szidják egymást. És most újra ezt látom. Mindig azt gondoltam, hogy mi hatan mindig jó tesók leszünk. De az elmúlt héten, ahogy össze voltunk zárva a nyaralás alatt, valahogy annyi dolog balul sült el. Néhányunknál kibújt a szög a zsákból.
Még én magam is vitatkoztam, kiabáltam nem egyszer. De elég sok esetben inkább én voltam az, aki kibékíteni próbáltam őket. Fura dolog ez, mert igaz, hogy én vagyok a család legvitatkozósabb embere, mégis én próbálom elsimítani a zavar hullámait. Ez nem csak a nyaralás alatt, hanem utána is így volt.
A legfurább dolog viszont ma történt. Moziban voltunk, összefutottunk sógornőm egyik ismerősével, akit én is ismerek. Mikor elment,sógornőm "kedvesen" megkérdezte, honnan ismerem én ezt a ribancot/ vagy kis kurv@'t. Majdnem dobtam egy hátast. Még ha ilyen is volt 3 éve még, vagy ha még most is az, nincs neki joga ahhoz, hogy bíráljon valakit ilyen súlyos szavakkal. Én kedvelem ezt az ismerősömet, nem ribizlinek ismertem meg, és ha az is, nem érdekel. Mert nekünk nem ezt az arcát mutatja. Ő lenne Janus, a kétarcú isten(nő)?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése